Veszprém vármegye
Veszprém vármegyébe a 18. század első felében az osztrák örökös tartományokból kezdődött meg a zsidóság bevándorlása, majd a Nyugat-Dunántúl felől. A 18. század első harmadában Veszprém vármegye 15 településén, 1745-ben 32, az 1752. évi adatok szerint pedig 69 településen éltek zsidók. Veszprém vármegyében először az Esterházy grófok oltalmát élvező pápai zsidók, majd az 1750-es években a Veszprémbe és Várpalotára betelepült zsidók alakították meg a vármegye első hitközségeit.
A vármegye 186 624 lakójából 1836-ban 6848 volt zsidó. A zsidóság városokba történő beköltözése az 1840: XXIX. tc. hatására az egész országban intenzívebbé vált. Ez különösen a dunántúli régióban, ezen belül pedig Veszprém vármegyében volt szembetűnő. A mezőgazdasági és kereskedelmi regionális központok létrejötte, a veszprémi híres gabonapiac közvetítő kereskedelmi szerepe, a vasútépítés, a kibontakozó nemzetgazdaság a demográfiai viszonyokra kedvezően hatottak. A zsidó népesség lélekszámának gyarapodása az 1880–1910 közötti években érte el tetőpontját.
A Veszprém vármegyei zsidóság szempontjából két jelentős felekezeti központ jött létre már a 18. század közepén, amelyek vezető szerepüket az 1944-ben történt deportálásig megőrizték. Pápa különleges szellemi, vallási és kulturális helyet foglalt el, s nemcsak a szűkebb régió, hanem Magyarország egész zsidóságának szempontjából is. A másik jelentős központ a vármegye székhelye, Veszprém volt. A város dualizmus kori fejlődésének, az úgynevezett „asszimilációs aranykornak”, a zsidó hitközség virágzásának a kifejezője, hogy – az 1880. évi népszámlálási adatok szerint – 12 575 lakosából 1685 tartozott az izraelita felekezethez, amely az össznépesség 13,4 százalékának felelt meg. A zsidóság lélekszáma mindkét városban, de a vármegye többi településén is az 1880–1910 közötti időszakban a legnagyobb, azt követően pedig 1941-ig hol zuhanásszerűen, hol egyenletesen, de számában és arányaiban folyamatosan csökkent.
Veszprém vármegye öt járásában az 1941. évi népszámlálási adatok szerint a zsidóság az alábbiak szerint oszlott meg (zárójelben az izraelita közösségek, illetve az összlakosság lélekszáma):
- Devecseri járás (426; 40 057),
- Enyingi járás (599; 36 897),
- Pápai járás, Pápa nélkül (279; 45 105),
- Veszprémi járás, Veszprém nélkül (458; 55 644) és
- Zirci járás (353; 43 869).
- 1941-ben Pápa 23 736 lakosából 2613,
- 1941-ben Veszprém 21 557 lakosából pedig 887 vallotta magát izraelitának.
Veszprém vármegye zsidósága a felekezeti szervezeti felépítés szempontjából a XI. izraelita községkerülethez tartozott. A községkerületnek – amely Fejér és Veszprém vármegye zsidósága vallási, szellemi, kulturális életét fogta össze – Székesfehérvár volt a székhelye.
A zsidó földvagyon számbavétele, a zsidó erdő és mezőgazdasági ingatlanok kisajátításának végrehajtása Veszprém vármegyében Takách Jenő kormányfőtanácsos, vármegyei vitézi főkapitány vezetésével történt. Valamennyi főispán még 1939 decemberében megkapta a belügyminiszter szigorúan bizalmas utasítását, amelyben megtiltotta, hogy a lakosságot dobszó útján felszólítsák a zsidó birtokokra vonatkozó földigények bejelentésére, mivel „az ilyen eljárás a lakosság körében nem kívánatos közhangulat kialakulására fog vezetni”. 1943 tavaszán Veszprém vármegyében elsőként az Enyingi járásban, Mezőszilason sajátítottak ki zsidó tulajdonban lévő földeket.
A Magyarország zsidótlanítására kidolgozott terv szerint Veszprém vármegye az V. zónába tartozott, amely a Dunántúlt, a Dunától nyugatra eső országrészt foglalta magában. A végrehajtás szempontjából ez a III. csendőrkerületet (Szombathely) és a IV. csendőrkerületet (Pécs) jelentette. Az V. zónába tartozó zsidóság koncentrálásának és deportálásának menetrendjét az 1944. június 22-én Siófokon tartott értekezleten véglegesítették.
Veszprém vármegye gettóit 1944. május 17-én jelölték ki, megkezdték azok elkülönítését a város többi, keresztények lakta területétől. A gettókba a beköltözést május 23–31-e között hajtották végre. A Veszprémi és az Enyingi járás zsidóságát a veszprémi komakúti egykori kaszárnyában létrehozott táborba szállították. A gettósítottak a csendőri brutalitás, az értékek utáni kutatások, a vallatások állandó fenyegetettségében, az éhezés, az alapvető higiéniai viszonyok hiánya és a teljes elszigeteltség állapotában éltek. A komakúti gettónévsor a Veszprém Megyei Levéltárban található, és 437 nevet sorol fel. E dokumentum alapján ismerjük az idehurcoltak nevét, születési helyét, foglalkozását, s végül – kevés kivételtől eltekintve – a sorsukat is.
Veszprém városának másik gettóját a zsinagóga környékén és a Horthy Miklós utca 13. számú házban jelölték ki. Ez utóbbi épületben működött a zsidó tanács, amely a gettó belső életét irányította, és a hatóságokkal tartotta a kapcsolatot. A veszprémi zsidóság gettóba költözését június 1-jén rendelte el Tóth Ernő csendőr ezredes. A gettósítás végrehajtásában Nagy László polgármester, majd utóda, Hornyák Miklós, továbbá Tekeres Lajos tanácsnok, Buda István főszolgabíró kegyetlen szigorral jártak el. Számos esetben az országos rendeletek megjelenését megelőzve adták ki és hajtották végre rendelkezéseiket. A Horthy utcai gettó névsora alapján ezen a kis területen 577 embert zsúfoltak össze. A veszprémi gettókat 1944. június 29-én ürítették ki, és a transzportot Auschwitzba irányították.
Veszprém vármegye másik nagy gettója és koncentrálási központja Pápa volt. A több mint 2565 lelket számláló pápai zsidóságot július 1-jéig az Eötvös, a Rákóczi, a Szent László és a Bástya utca által határolt gettóba költöztették. Pápára koncentrálták a Devecseri, a Pápai és a Zirci járások zsidóságát is. Az ezt követő napokban a pápai gettót kiürítették, és lakóit a város határában levő műtrágyagyár telepére hajtották. A 3557 zsidót július 4-én és 5-én két transzporttal szállították Auschwitzba.
Várpalota zsidóságát május 23–31-e között a zsinagóga körül kialakított, deszkapalánkkal körülvett gettóba zárták. Várpalotára gyűjtötték a környező kisebb települések (Balatonalmádi, Berhida, Ősi és Vilonya) zsidóságát is. A mintegy 260 főnyi várpalotai, továbbá a környékéről elhurcolt zsidókat 1944. június 1-jén előbb a sárvári gyűjtőtáborba vitték, majd onnan július 4-én deportálták őket.
A deportálás és a munkaszolgálat következtében Veszprém vármegye zsidósága csaknem teljes egészében megsemmisült. Az 1941. évi népszámlálási adatok szerint Veszprém vármegye 266 865 fős összlakosságából 5615 személy, tehát az össznépesség 2,1 százaléka vallotta magát izraelitának. 1949-ben a 340 752 lélekszámú vármegyében 885 izraelita felekezetű személyt írtak össze, amely a vármegye lakóinak 0,26 százalékát jelentette. A tragikus veszteség adatai szerint Pápa és Veszprém zsidó lakossága mintegy tizedére csökkent. Pápán 1941-ben 2613 izraelita vallású személyt írtak össze, a város lakosságának 11 százalékát, amely a holokauszt és az azt követő elvándorlások miatt 1949-re 1,3 százalékra csökkent. Veszprém izraelita lakossága 1941-ben 887 fő volt, az összlakosság 4,1 százaléka, ám ez az arány 1949-re 0,4 százalékra fogyatkozott.
A Magyar Zsidók Központi Tanácsának a német hatóságok rendelkezése alapján készített felmérése szerint Veszprém vármegyében 1944 áprilisában összesen tíz hitközség létezett: négy neológ anyahitközség (Devecser, Enying, Siófok és Veszprém), három ortodox anyahitközség (Nemesszalók, Pápa és Várpalota, ez utóbbi azonban nem szerepelt az adatok között), két ortodox fiókhitközség (Bakonycsernye, Csetényés, Berhida) és egy status quo ante fiókhitközség (Nagyvázsony).
A Joint felmérései szerint a vármegye területén 1947-ben és 1949-ben összesen négy hitközség működött: Devecserben, Siófokon és Veszprémben neológ, Pápán pedig ortodox.
- in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 1290-1312, Gergely Anna
Szatmár vármegye
Szatmár vármegyében valószínűleg már II. Endre uralkodása idején (1205—1235) éltek zsidó lakosok. Erre utal a magyar király aranybullája, amely megtiltja a zsidóknak a sószállítási és forgalmazási tevékenységben való részvételt A só „útja” a Szamos folyón, az ország keleti részéből a nyugati régióiba irányult, s ez az útvonal Szatmár vármegyén is áthaladt.
1604-ben Szatmár és Németi települései Bocskai István fejedelem fennhatósága alá kerültek, s ez utat nyitott a zsidó kereskedők vásárokon való részvételéhez. Bethlen Gábor Fejedelem szefárd zsidókat telepített Erdélybe, akiknek kiváltságlevelet adományozott. Ezáltal 1622-től Szatmáron és Németiben a zsidó kereskedelem és kézművesség is felvirágzott.
I. Lipót császár lakosság-összeírása szerint 1698-ban Szatmár vármegyében mindössze négy zsidó családot találtak, amely minden bizonnyal pontatlan adat. Szatmár és Németi egyesítésének évében, 1712-ben, a királyi majorban a serfőzőházat zsidó vállalkozó bérelte. A krónika a zsidóüldözés kései és indokolatlan eseteiről is beszámol: 1741-ben a Szatmár vármegyei Csengerben ütötte Fel a Fejét a vérvád, amelynek törvényszéki tárgyalása felmentést eredményezett. Különleges érdemeket szerzett a zsidók Szatmár vármegyébe történt betelepítésében gróf Károlyi Sándor tábornok, aki engedélyezte a zsidók bejövetelét nagykárolyi birtokára, és rabbit is hozatott nekik Pozsonyból.
Az első zsidó lakosok a 18. század elejétől telepedtek le Szatmár vármegye településein, helyi földbirtokosok birtokain és engedélyével. Többnyire Galíciából érkeztek. Kezdetben mezőgazdasági termények kereskedelmével és pálinkafőzéssel foglalkoztak. Később Földet is vásároltak, amit maguk műveltek meg, szarvasmarhát és juhot tenyésztettek, valamint kocsmatartási jogot szereztek.
A vármegye helységeiben a 18. század utolsó évtizedeitől már jelentős számú zsidó lakos élt, az alábbi időbeni megoszlás szerint: 1787-ben 2573, 1825-ben 7305, 1869-ben pedig 18109 személy.
A vármegye izraelita Felekezeti iskoláinak száma a következőképpen alakult: 1868-ban 8, 1896-ban 6, 1906-ban 7, 1910-ben szintén7 iskola működött. Az 1937/38. tanévben Szatmár vármegyének a trianoni Magyarországhoz tartozó három — a Csengeri, a Fehérgyarmati és a Mátészalkai — járásában egy-egy izraelita iskola működött.
Az 1870. évi összeírás Szatmár vármegyében egyetlen zsidó nemzetiségű lakost sem említett, viszont az izraelita vallásúak száma 22 849 volt, ami a megye összlakosságának 7,01 százalékát tette ki. Szatmárnémeti és a vármegye egésze az ortodoxia és a haszidizmus jelentős központjává vált. A második világháborút megelőző időszakban a zsidóság Szatmárnémeti város lakosságának közel negyedét tette ki.
Heves vármegye
Heves vármegye az Alföld és az Északi-középhegység találkozásánál fekszik, elsősorban mezőgazdasági jellegű terület. Külső-Szolnok vármegyével 1876-ig közös közigazgatása volt. A vármegyében zsidók jelenlétéről a 15. század elejétől, majd a török hódoltság idejéből is vannak adataink. Nagyobb számban a 18. századtól, illetve a 19. század elejétől kezdtek betelepedni a megye területére, elsősorban a szomszéd megyékből. Tiszafüredről és Tiszaigarról, Tiszaburáról a szomszéd tiltott területekre, a Nagykunságba, Hevesről és környékéről a Jászságba jártak át a zsidó házalók kereskedni. Később is elsősorban kereskedelemmel, kocsmabérlettel, kisebb számban iparűzéssel foglalkoztak. A vármegyébe a jelentőségüket felismerő földbirtokosok telepítették le őket. Lélekszámuk fokozatosan nőtt, a legnagyobb 1880-ban volt (10 928; 5,2 százalék). Ettől kezdve a vármegye korlátozott fejlődése folytán lélekszámuk folyamatosan csökkent, nagyobb arányban 1920 után. Ennek ellenére a vármegye modernizációjában arányszámuknál jóval nagyobb számban és jelentőséggel vettek részt; a pénzintézetek, az elsősorban mezőgazdaságra épülő iparvállalatok létesítésében, a mezőgazdaság átalakításában, a közegészségügyi hálózat, a polgári keretek, a sajtó, a civil szervezetek, a kultúra intézményeinek megteremtésében egyaránt. A vármegye legnagyobb adófizetőinek 1907-ben mintegy harmada, a két világháború között pedig negyede volt zsidó. Az értelmiségiek – orvosok, ügyvédek, újságírók – között arányuk 4050 százalékos volt.
Az első világháborút követő forradalmak idején – 1918 októberétől kezdve, a Tanácsköztársaság idején keresztül 1920 elejéig – a vármegye zsidó közösségét számos incidens érte. A numerus clausus különösen a szegény családok gyermekeit sújtotta. A konszolidáció elsorvasztani látszott az antiszemita mozgalmat a vármegyében, de azt a gazdasági válság, a nemzetközi és az országos politika történései újból felerősítették.
Az 1939. évi országos választásokon a nyilas párt Egerben, Heves megye székhelyén a szavazatok 36 százalékát szerezte meg. Megyei listájukon többek között a gyöngyösi Kerekes Bélát választották meg. A kormányzó párt, a Magyar Élet Pártja (MÉP) színeiben Gyöngyös képviseletében vitéz Taby Árpád alezredes, Szálasi Ferenc volt iskolatársa került be a nemzetgyűlésbe, aki programjában sarkalatos pontként szerepeltette „a zsidók szellemi és gazdasági túlzott befolyásának teljes megszüntetését”. Taby 1946-ban a nyilaskeresztes párt tagjairól a következő véleményt nyilvánította: „a Heves megyei községekben a Nyilas Párt vezetői mind megbízhatatlan, mondhatni rovott múltú egyének voltak”.
A hátrányos megkülönböztetés elleni egyik menekülési útnak látszott a zsidó vallás elhagyása, a kikeresztelkedés, illetve a vegyes házasság. Különösen a harmincas években nőtt meg a vallást változtatók száma. Sajnos a faji alapon végzett megkülönböztetés kivédésében ez sem segített, őket ugyanúgy számon tartották: 1941-ben Heves megyében a népszámlálás alkalmából 168 kitért zsidót írtak össze, 118 katolikus, 33 református, 12 evangélikus és 2 egyéb keresztény felekezetűt. A Heves Megyei Levéltár kevés megmaradt zsidó tárgyú anyagai között szerepel Verpelétről egy levelezőkönyv, amelyet a zsidótörvények után szükségessé vált, az ősöknek Magyarországon való letelepedéséről szóló kiadott igazolásokról vezettek. Az igazolásokat – születési, házassági anyakönyvi kivonatokat – 1944-ig folyamatosan adtak ki.
A zsidótörvények megjelenése után a vármegyében sorozatosan végrehajtották a zsidóság gazdasági és társadalmi ellehetetlenítésére vonatkozó törvények rendelkezéseit, noha azok a háborús gazdaság és a társadalom működését alaposan megnehezítették. Heves megye hivatalos lapja által 1939-ben a megye legtöbb adót fizetőiről közölt, korábban számos zsidó személyt tartalmazó megyei virilis listán már csak Fischer Lajos egri ügyvéd neve szerepelt, mivel ő magas első világháborús kitüntetései miatt akkor még a zsidótörvények szabályai alól kivételt képezett.
A zsidó tulajdonú földbirtokokat kisajátították. A nagyobb cégek megpróbálták keresztényekkel feltölteni a vezetőséget, az igazgató tanácsokat, mivel az a vállalat nem számított zsidó tulajdonúnak, amelynek vezetőségében legalább 51 százalékban keresztény tagok vettek részt. Az 1942. XV. tc. alapján 100 holdnál nagyobb földterület, illetve 20 holdnál nagyobb szőlőbirtok nem lehetett zsidó tulajdonban. Az Országos Földhitelintézet többek között 2233 hold zsidó tulajdonú termőföldre és szőlő-re kötött haszonbérleti szerződést, többnyire kisbirtokokra osztva fel azokat.
1941 nyarán, Magyarország háborúba való belépése után a megye területéről a forradalmakban részt vett, megbízhatatlannak ítélt személyeket – köztük főképpen zsidókat – Kistarcsára internálták. Egerből többek között elvitték Heller József ügyvédet, aki akkor 57 éves volt, azzal az indokkal, hogy ellenséges propagandát folytat, cionista és szabadkőműves.
A munkaszolgálat 1940-től volt a zsidók megalázásának újabb módja. A frontra hurcoltak közül igen sokan nem tértek vissza. A Te vagy a tanú című, 1947-ben megjelent kötetben 204 Heves vármegyei volt munkaszolgálatos számolt be hányattatásairól és elhurcolt családja mártíromságáról. A vármegyében a háború után a megyei köztisztviselőkön és a nyilas párt tagjain kívül a népbíróság jó néhány keretlegényt, illetve századparancsnokot is felelősségre vont, többek között Besenyei Lajost, aki a 107/5. század szolgálatvezetője volt, és a munkaszolgálatosokkal kegyetlenkedett, Bokk Jenőt, a 107/307. század parancsnokát, Szilvási Lajost, aki a 107/4. század munkaszolgálatosaival a Donnál bánt kegyetlenül, Rupp Jenő karpaszományos tizedest, aki a 107/321. msz. keretlegényeként bottal verte a többnyire Gyöngyösről származó „muszosokat”. Válogatott kínzásaiért ez utóbbit 6 év kényszermunkára ítélték.
A zsidótörvények megjelenése után a zsidó képviselőket, viriliseket a helyi képviselőtestületekből fokozatosan eltávolították. 1940-ben Csány község határozata alapján Öszterreicher Kornél földbirtokos, Pásztón pedig Wohl Sándor földbirtokos virilis tagságát szüntették meg. 1942 elején a helyi képviselőtestületekből az utolsó zsidó képviselőt is eltávolították. A zsidó kereskedőket eltiltották a vásárokon és a piacokon való árulástól. Az 1942 júliusában kiadott alispáni rendelet értelmében zsidók reggel kilenc óráig a vármegye területén élelmiszert sem üzletben, sem boltban nem vásárolhattak, ami a háborús ellátási nehézségek miatt külön büntetésnek számított. 1942. július 1-jétől zsidó nem lehetett bornagykereskedő: felszerelési tárgyaikat, hordóikat kötelesek voltak átadni, vagy zár alatt tartani. Mivel a monokultúrás Gyöngyös elsősorban a bortermelésből élt, és a háború miatt amúgy is értékesítési nehézségeik voltak, 1942 elején a település előkelő birtokosai és tehetős szőlőgazdái beadványban kérték a pénzügyminisztériumot Héber Jenő és Héber József borügynökökkel kapcsolatban kivételes bánásmódra. A beadványra választ nem kaptak.
1942. szeptember 7-én a pásztói községházán elárverezték hét helyi zsidó lakos rádiókészülékét, az „érdekeltek kérelmére”. Megalakult az országos Zsidókutató Intézet gyöngyösi csoportja, a helyi értelmiség egy részének bevonásával.
A zsidó férfiak munkaszolgálatra történő behívása a kereskedelemben, a kisiparban vagy az egészségügyi ellátásban ellátási nehézségeket okozott. Heves megye alispánja 1943-ban jelentésében azt írta, hogy a vármegye területén Sirok, Nagybátony, Detk, Egerszalók, Adács és Verpelét községekben működik munkaszolgálatos orvos, nyolc hatósági orvosi állás pedig betöltetlen. A gyöngyösi kórházban három zsidó munkaszolgálatos orvos dolgozott. A vármegye területén gyógyszerészhiány lépett fel, kilenc gyógyszerész volt munkaszolgálatos.
1941-ben a vármegye lakossága 325 421 főből állott, közülük az izraeliták lélekszáma 7053 volt, ami a népesség 2,2 százalékát tette ki. Legtöbben a két nagyvárosban, Gyöngyösön (2071; 24 086) és Egerben (1787; 32 482), a megyeszékhelyen éltek, jelentősebb számban pedig a kisvárosokban, Hatvanban, Hevesen, Pásztón és Tiszafüreden.
A vármegye hat járásra oszlott, s ezekben a közigazgatási egységekben 1941-ben izraeliták az alábbi településeken éltek (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma, az 1941. évi népszámlálási adatok szerint):
- Egri járás (487; 52 004),
- Gyöngyösi járás (168; 50 366),
- Hatvani járás (1163; 52 180),
- Hevesi járás (469; 44 953),
- Pétervásárai járás (207; 34 969) és
- Tiszafüredi járás (701; 34 381).
Közvetlenül 1944. március 19e után a vármegyében is megjelent a Gestapo, s a hatvani Grassalkovich kastélyban rendezte be főhadiszállását. Április elején a vármegye településein a tekintélyesebb, gazdagabb zsidó férfiakat összeszedték, és még a gettókba való összegyűjtés előtt internálták őket.
1944. április 29-én a tizenhét esztendeje hivatalban lévő főispán, Hedry Lőrinc felmentését kérte, május 20-án hagyta el hivatalát, utódját, Horváth Árpádot, aki korábban Gömör-Kishont vármegye alispáni tisztét töltötte be, június 5-én iktatták be tisztébe ünnepélyesen, Imrédy Béla közgazdaságügyi miniszter jelenlétében. Így a zsidókkal kapcsolatos intézkedések megtétele a vármegyében elsősorban az alispánra, Szabó Gyulára és Sziberth vármegyei aljegyzőre hárult. A belügyminisztériumban a gettók felállításáról tartott értekezleten Hedry Lőrinc főispán, Szabó Gyula alispán, Görgényi László gyöngyösi és Zsákay József egri rendőrkapitány vett részt, majd a vármegyeházán tartott értekezleten az alispán, Eger és Gyöngyös polgármestere, Heves és Tiszafüred nagyközségek főjegyzői, a rendőrkapitányok, a csendőrség vezetői és a főszolgabírók vettek részt. Itt jelölték ki a gettók végleges helyét.
Az Eger című újságban 1944. május 5-én jelent meg az alispán rendelete a zsidóknak gettóba való költöztetéséről és a zsidó tanácsok megalakításáról. Ezáltal elrendelték a lakásokban lévő ingóságok leltározását is. A zsidóknak gettókba való költöztetése a vármegyében 6601 személyt érintett: Eger városában 1620, Gyöngyös városában 1824, az Egri járásban 352, a Gyöngyösi járásban 174, a Hatvani járásban 1121, a Hevesi járásban 625, a Pétervásári járásban 184, a Tiszafüredi járásban pedig 701 személyt. A helyi hatóságokkal egyetértésben az alispán a gettó területét Eger és Gyöngyös megyei városokban, továbbá Hatvan és Tiszafüred községekben, illetve a megye többi községeiből (köztük Hevesről) a Szúcs községhez tartozó Bagólyuk nevű, ez ideig részben lakott bányaterületen jelölte ki.
A táborok feletti felügyeletet eleinte a köz-igazgatási hatóságok gyakorolták, majd tőlük a magyar királyi tábori csendőrség vette át. 1944. május 25-én Budapestre, a belügyminisztériumba, megbeszélésre berendelték a rendőrség és a csendőrség vezetőit. Baky László és Endre László államtitkárok jelenlétében csendőrtörzstisztek előadták, hogy Magyarországról valamennyi zsidót elszállítanak. Első lépésként a gettókból táborokba tömörítik a zsidóságot, s ezt a csendőrségnek kell elvégeznie. A táborhelyeket is – közöttük Egert is – kijelölték, de a vármegye alispánja ezt megváltoztatta, és Kerecsendet, illetve a kerecsendi téglagyárat jelölte ki az egyik megyei gyűjtőtábor helyének. A belügyminisztériumi megbeszélésen Adolf Eichmann is részt vett. Ezen a tanácskozáson dőlt el, hogy a III. zsidótlanítási zóna gettósított lakosságát június 16-ig kell Kassán át Auschwitzba deportálni. Heves vármegye az északmagyarországi III. zónában feküdt. A zsidókkal kapcsolatos kérdések elbírálására Hatvanban működött egy – a belügyminisztériumból kiküldött – úgynevezett tanácsadó szerv, amely németekből állt, s amelynek döntése a vonatkozó rendeletek értelmezése és végrehajtása tekintetében irányadó volt. A tanácsadó szerv munkájában Zöldy Márton és Ferenczi László csendőr alezredes is részt vett. A közigazgatás vezetői az elsőfokú rendőrhatóságok képviselőivel a vármegyeházán rendszeresen tartottak eligazító megbeszéléseket.
A bagólyuki, az egri és a tiszafüredi gettók lakóit Kerecsendre, a téglagyárba szállították, majd a maklári vasútállomáson vagonírozták be őket. A vármegye többi zsidó lakóját a hatvani és a gyöngyösi táborhelyekről adta át a csendőrség a német parancsnokságnak.
A bagólyuki és a kerecsendi tábor vezetője a szélsőséges nézeteiről hírhedt Polgáry Pál, az Egri járás főszolgabírója volt. Ő volt az egyik megszervezője és vezetője a vármegyei KABSZ-nak, a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetségnek, amely a végső kitartást tűzte céljául. A tiszafü-redi gettó lakóinak a kerecsendi táborba szállítását, majd a kerecsendi tábort is ő felügyelte.
Czapik Gyula egri érsek Sztójay Döme miniszterelnöknél tiltakozott a zsidóság elhurcolása ellen, eredmény nélkül. Az érsek az egri érseki palotában 40 nagyváradi zsidót bújtatott. Horváth Kálmán honvédszázados a III. csendőrkerület gettóit, így a Heves vármegyeieket is végigjárva több ezer korhatáron kívüli férfit sorozott be munkaszolgálatosnak, így biztosítva nagyobb esélyt számukra a túlélésre.
- in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 536-563, Szegő Ágnes
Fejér vármegye
Székesfehérváron már a középkorban éltek zsidók, akik az 1300-as években az ország legtekintélyesebb zsidó közösségét képezték. Földbirtokuk ugyan nem lehetett, de a kereskedelemben, a pénzügyek vitelében meghatározó szerepet töltöttek be. A 14. század végén Székesfehérvári Salamon volt az első zsidó megbízott,aki a király előtt az országban élő valamennyi zsidó nevében és képviseletében jelent meg, s gyakorlatilag a zsidóság szószólója volt. Az 1487-ben, majd a következő évben újólag kiadott oklevél Ábrahám székesfehérvári zsidót említi,aki pénzkölcsönzési ügyleteit a Batthyány családdal bonyolította. 1518-ban ismét oklevél bizonyítja, hogy a városban nagyobb létszámú zsidó közösség lakott.
A későbbi századokban főként a zsidókra kirótt kötelezettség, az uralkodónak fizetett ún. türelmi adó nagysága, alakulása tanúskodik a zsidók jelenlétéről és a társadalmi munkamegosztásban betöltött szerepéről. Az 1736. évi vármegyei adólistán 34 zsidó családot írtak össze, közülük húszat Lovasberényből. Kereskedők, iparosok voltak, de ekkorra megjelentek a közösség alkalmazottai is. Említést érdemel,hogy 23 család Morvaországból települt át. Tíz évvel később a családok száma 62-re nőtt, ezek közül a lovasberényiek már 31-et számláltak. Ebben az időben Lovasberénynek zsidó tanítója, patikusa, s mint a zsidók lakta valamennyi megyei településnek, saját saktere volt. A következő években a zsidóság lélekszáma Fejér megyében némileg csökkent. Az 1752. évi összeírás 52 zsidó családot sorolt fel.
Bő három évtized múltán, az 1785–1787. évi országos népszámlálás adatai szerint a vármegye 95 331 összeírt lakosából 1602 volt zsidó. Arányuk mindössze 1,68 százalékot tett ki, de helyenként magasabb volt. Élénk hitközségi élet folyt Sárbogárdon, ahol a helyi zsidók már a század végén templomot emeltek. Zsidó szempontból jelentősebb lakosságot találunk a mezővárosokban:
- Lovasberényben 480 zsidót (az összlakosság 18,69 százaléka),
- Móron 145-öt (3,45 százalék).
- Felcsúton 72 zsidó élt (8,69 százalék),
- Cecén 152 (8,37 százalék),
- Csóron 63 (5,87 százalék) és
- Kajászószentpéteren 102.
- Bogárdpusztán 67 zsidót számláltak (7,67 százalék) és
- Tinódpusztán 43-at (7,71 százalék).
A vármegye zsidó lakossága 1848-ra jelentősen, 3857-re emelkedett. Az ortodoxia hagyományainak megfelelően a gyermekek száma magas volt. Számos család – sok áldozattal – hat-hét gyermeket nevelt. A családfők meghatározó része a kereskedelemből, vásározásból tartotta el a családját. Mellettük a zsidók szorgos iparosok, szappanfőzők, szeszfőzők, több portékával a feudális hagyományokat konzerváló céhek konkurensei voltak. Az alkalmazottak növekvő száma arra mutat, hogy a fejlett zsidó közösségek tagjai egyre több szolgáltatásban részesültek.
A Székesfehérvárra való beköltözés tilalma miatt a környék földesúri birtokain, a mezővárosokban éltek, amelyekben jelentős zsidó közösségek alakultak ki. A megyeszékhelyre való betelepülés tilalmának idején Lovasberény – főként Morvaországból érkezett – zsidósága fontos szerepet töltött be, s gazdasági befolyása révén egyedi kiváltságokat is el tudott érni.
A zsidóság területi elhelyezkedésén az 1840. évi törvény sokat változtatott. Következményeként és a jobb üzleti, gazdasági lehetőségek reményében az addig vidéken lakó megyei zsidóság egyre inkább Székesfehérvárra vagy Pestre tartott.
A XI. községkerület 1937-ben 9 rabbisági kerületre, 22 hitközségre tagolódott. A zsidóság öt felekezeti jellegű elemi iskolát tartott fent, és 20, túlnyomórészt zsidó családok áldozatából létrejött alapítvány működött. Az egyházi szervezetek tartalmas életet éltek, csupán az enyingi rabbiság volt betöltetlen. A népmozgalmi adatok szerint a megyeszékhelyen 16 születés, 17 házasságkötés és 31 temetés, Móron pedig három születés és öt temetés történt.
Az 1941.évi népszámlálás összegezése alapján Fejér vármegye összlakossága 296 013 fő volt. Ebből a zsidóság 4433 személyt,alig 1,5 százalékot jelentett. A zsidók elszórtan, egy-egy helységben kis számban éltek. Nagyobb létszámú központnak számított
- Sárbogárd (7076 lakos, 304 zsidó, 4,3 százalék),
- Bicske (8319, 201, 2,4 százalék),
- Mór (10 123, 150, 1,5 százalék) és
- Érd (13062,178,1,4 százalék).
Fejér vármegye hat járásában a zsidóság megoszlása 1941-ben a következőképpen alakult (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma):
- Adonyi járás (536; 50 527),
- Móri járás (285; 32809),
- Sárbogárdi járás (533; 51 803),
- Székesfehérvári járás (461; 59 929) és
- Váli járás (513; 52932).
Ugyanakkor Székesfehérvár 47 968 lakosa közül 2075 vallotta magát izraelitának.
Az 1944 áprilisában készült felmérés szerint Fejér vármegye öt járásában összesen 19 hitközség működött. Ebből a neológ irányzathoz tartozott 14 (Adony, Baracska, Bicske, Csákvár, Dunapentele, Ercsi, Érd, Felcsút, Kápolnásnyék, Martonvásár, Mór, Sárkeresztúr, Seregélyes és Székesfehérvár), az ortodoxiához 4 (Alap, Cece, Sárbogárd és Székesfehérvár),a status quo antehoz pedig egy (Rácalmás). Ekkor a neológok lélekszáma több mint 2600, az ortodoxoké pedig 533 volt, miközben a status quo ante hitközséget 40 személy alkotta.
Zsinagógát 18 Fejér megyei településen építettek: Abán, Adonyban, Bicskén (1906), Cecén, Csákváron, Dunapentelén (ma Dunaújváros, 1835), Ercsiben, Iváncsán, Kápolnásnyéken (1825), Lovasberényben, Martonvásáron, Mezőszilason, Móron (1802),Nagylángon,Polgárdin,Sárbogárdon (1799), ezek mellett Sárkeresztúron 1862ben, Székesfehérváron pedig 1870-ben. A vármegye 16 településén imaházak, imaszobák működtek. A vészkorszak, a gyűlölet és a pusztulás következményeként a sok közösségi áldozattal emelt templomok mára nem maradtak fent. Bontócsákány alá kerültek, kivételül csupán a sárbogárdi zsinagóga szolgál. Szomorú, hogy befalazott nyílászárókkal bútorraktár lett belőle.
Az 1944. március 19-i német megszállás után a katonai, politikai (és feltehetőleg lélektani) szempontok szerint kialakított hat deportálási zóna között a székesfehérvári II. csendőrkerület (parancsnoka 1942.április 20-tól vitéz Sellyey Vilmos csendőr ezredes volt) a III.zónába esett. A csendőrkerületek határa a közigazgatási határoktól különbözött. Ezzel összefüggésben a Sárbogárdi járás,Fejér vármegye legdélibb járása a IV. csendőrkerülethez tartozott,az ún.tisztogatási akcióban pedig az V.zónához. Az itteni zsidók „tömörítése”, elszállításuk időpontja és útvonala a vármegye zsidóságáétól eltérő volt.
A vármegye zsidó lakosait hatósági erőszakkal öt nap alatt – május 16-a és 20-a között – nyolc nagyobb településre költöztették össze. Ferenczy László csendőr alezredes május 29-én keltezett, II/2. számú eseményjelentése alapján ezek a koncentrálási központok Székesfehérvárott (1950 személy), Seregélyesen (210), Kápolnásnyéken (200), Ercsin (170), Érden (200), Bicskén (480), Móron (150) és Dunapentelén (165) voltak. A zsidók kényszerlakhelyéül kijelölt épületeket Dávid-csillaggal jelölték meg. A megyeszékhely zsidó lakosainak gettóba kényszerítése, összeköltöztetése május 23-a és 31-e között történt.
A deportálás közvetlen feladatait a m. kir. csendőrség budapesti nyomozó parancsnokságán június 3-án tárgyalták. A vitéz Ferenczy László csendőr alezredes elnökletével tartott értekezleten Fejér vármegyéből a „zsidókérdés megoldásában” elkötelezett – addig is bizonyított – Kerekes Lajos, Székesfehérvár polgármestere vett részt. Az új főispán ebben az időben kormányzói kihallgatáson járt. Emiatt a csendőrlaktanyában történtekről a polgármester jelentésben tájékoztatta: „az utasítást megkaptam azzal, hogy a táborba beszállítás 5-én reggel 5 órakor veszi kezdetét”. A következő fázis a 47 tehervagonba való „berakodás” volt,s ezzel a székesfehérvári gyűjtőtábor kiürítése kilenc nappal később, június 14-én megtörtént. Auschwitz-Birkenauban a munkára kiválasztott székesfehérvári nőket először a B II. láger 9. blokkjában, a férfiakat az 1943. február végén létesített B II. e. lágerrészben, az ún. cigánylágerben helyezték el.
Fejér megye hitközségeinek iratanyagát illetően – mint országosan – lehangoló a kép. A pótolhatatlan dokumentáció az elmúlt évtizedekben kallódott,s legnagyobb része megsemmisült. Gergely Anna székesfehérvári muzeológus kiterjedt tudományos kutatásaiból arra következtetett, hogy a vármegye területén működött hitközségek korábbi történetéről jelentős feldolgozás 1944 előtt nem készült, így nem is maradt fent.
- in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 438-455, Szita Szabolcs
BARS-HONT VÁRMEGYE
Bars, a történeti Magyarország egyik északnyugati vármegyéje, a Garam folyó középső és alsó szakaszának vidékét foglalta magában. A jelentős bányavidékké váló terület a 13. század második felében alakult nemesi vármegyévé, amelynek a 14. század elejétől a központja Léva volt. 1920-ban a trianoni békeszerződés a vármegye egészét Csehszlovákiának ítélte. Az első bécsi döntés következtében – 1938-ban – Bars déli része újra magyar fennhatóság alá került.
Bars vármegye keleti szomszédja, az ugyancsak bányáiról ismert Hont vármegye szintén a 13. század második felében szerveződött nemesi vármegyévé. A trianoni békeszerződés Hont vármegye több mint 80 százalékát csatolta Csehszlovákiához. A Magyarországon maradt részt 1923-ban a szintén kettévágott Nógrád vármegye megmaradt részével egyesítették, így jött létre a két világháború közötti „Nógrád és Hont közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegye” (K.E.E). 1938-ban, az első bécsi döntést követően Hont mintegy egyharmadát visszacsatolták Magyarországhoz.
A két visszacsatolt vármegyerészből 1938-ban, Léva székhellyel, megszervezték „Bars és Hont közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyét”. Mindkét vármegye Magyarországhoz visszacsatolt területe a második világháborút követően újra csehszlovák fennhatóság alá került, napjainkban pedig Szlovákiához tartozik.
Bars és Hont vármegye vallási és nemzetiségi megoszlását a sokszínűség jellemezte. A többnyire református magyarok és a döntően római katolikus szlovákok mellett a területen evangélikus németek és zsidók is éltek.
Az első zsidó betelepülők a 19. század közepe táján érkeztek a területre, mivel az uralkodók addig a bányavárosokkal rendelkező megyékbe zsidók letelepedését tiltották. A vármegye zsidó lakossága többnyire kistelepüléseken, szórványokban élt, azaz egykét család lakott egy-egy faluban. Néhány nagyobb lélekszámú hitközség csupán Ipolyságon, Léván, Vámosmikolán és Verebélyen létezett. A hitközségi élet döntően e nagyobb közösségek keretén belül folyt, szombatokra, ünnepekre és különböző családi eseményekre a környező kistelepülések zsidó lakosai is oda látogattak. A szórványokban élő falusi zsidó családokat évi egy-két alkalommal nagyobb hitközségek rabbijai látogatták, a kóser húst pedig ún. körzeti vándorsakter vágta, aki a területéhez tartozó településeket hetente körbeutazta.
A két világháború közötti időszakban, főleg az 1920-as években, a zsidó népesség egy részének elköltözését szinte minden kisebb település esetében megfigyelhetjük. Az országváltás okozta bizonytalan helyzet és a két ország meglehetősen ellenséges viszonya, amely a Felvidék vegyes – szlovák és magyar – lakosú falvaiban szinte állandó feszültséget okozott, a helyi zsidó lakosság menekülését vonta maga után. Többségük a vidék központi településeire költözött, ahol megélhetésük is biztosabbnak tűnt, de még inkább a nagy és jól szervezett zsidó közösség vonzotta őket.
Miután 1938-ban Bars és Hont vármegye jelentős része újra magyar fennhatóság alá került, a zsidókat megkülönböztetően sújtó törvények és rendeletek, köztük az első zsidótörvény, azonnal életbe léptek. 1939. február 4én jelent meg a felvidéki iparrevízióról intézkedő 1100/1939. M.E. rendelet, amelynek értelmében a zsidó iparosok és kereskedők iparűzési engedélye 1939. július 1jei hatállyal lejárt, ezért a hatóságoknál újakat kellett kiváltaniuk. Az új engedélyek kiadásánál a döntő szempont korabeli szóhasználattal élve a megbízhatóság volt. Azt vizsgálták, hogy az illető a két világháború közötti időszakban, tehát amikor a terület Csehszlovákiához tartozott, nem tanúsított-e a magyarság érdekei szempontjából káros viselkedést. Ebben az időszakban a megbízhatósági szempont természetesen csupán ürügy volt, 1939. október elseje után az iparengedélyek megújítására adott meghosszabbított határidő leteltét követően a Felvidéken a 10 768, zsidók számára kiadott iparengedélyből 6286-ot bevontak. A magyar parlamentben a Felvidék ügyeivel foglalkozó miniszter 1939. november 21-én elhangzott beszámolója szerint a bevont iparengedélyek mintegy 60-70 ezer zsidó egzisztenciájának megszűnését jelentette.
Az 1941-es népszámlálás adatai szerint Bars és Hont k. e. e. vármegyék 146 192 összlakosságából 3975 volt izraelita vallású és 128 kikeresztelkedett zsidó. Bars és Hont vármegye ekkor összesen 4 járásra volt felosztva (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma):
- Ipolysági járás (1228, 41 928),
- Lévai járás (731, 40 062),
- Szobi járás (206, 20 925), illetve
- Verebélyi járás (539, 31 429).
A vármegye székhelyén, Léván 1941-ben összesen 12 758 lakos élt, közülük 1271 izraelita vallású és 59 kikeresztelkedett zsidó.
A diszkriminatív intézkedések végrehajtását a továbbiakban is a szigorúság jellemezte Bars és Hontban, főleg a vármegye 1941 novemberében kinevezett új alispánjának, Hetényi Rezsőnek köszönhetően. A zsidók mező- és erdőgazdasági ingatlanairól rendelkező, 1942-ben megszületett negyedik zsidóellenes törvény (1942: XV. tc.) Bars és Hont vármegyei végrehajtásáról Hetényi alispán 1943-ban a következő adatokat közölte: a vármegye ún. Közjóléti Szövetkezete hatáskörébe tartozott az 5 hold alatti „zsidóbirtok” szétosztása, amelyből a vármegye területén összesen mintegy 260 katasztrális holdnyi földbirtok volt. Az 5100 katasztrális hold közötti földbirtokok szétosztását a megyei Vitézi Szék végezte, a zsidóktól elvett földeket az első és a második világháborúban érdemeket szerzetteknek – vitézeknek, tűzharcosoknak, sebesülteknek és rokkantaknak – osztották szét. A 100 katasztrális hold feletti birtokokat, amelyek a vármegye 14 településén voltak, szintén a Közjóléti Szövetkezet osztotta szét, elsősorban kis- és középbirtokosok között. Bars és Hont területén 1943 folyamán összesen 7801 katasztrális holdnyi földbirtok került újraosztásra.
A Magyarország zsidó lakosságának gettókba tömörítéséről intézkedő rendelet 1944. április 28-án jelent meg (1610/1944. M.E. rendelet). A miniszterelnöki rendelet megjelenésének másnapján Hetényi alispán felszólította megyéje valamennyi főszolgabíróját és polgármesterét, hogy minden egyes érintett településen a gettósítás lebonyolítását haladéktalanul készítsék elő. Az Ipolysági járás főszolgabírójának, Pályi Pálnak a zsidók átköltöztetésére vonatkozó javaslata már aznap, április 29-én elkészült. Hetényi a gettósítás általános irányelveként többek között a következőket írta: „A zsidóságot tömöríteni kell lehetőleg olyan helyekre, ahol helyben csendőrőrs, de legalább is községi, vagy körjegyző van. A kijelölt községekben lakónegyedet, vagy utcát kell javaslatba hozni, ahol zsidók kizárólagos lakhatását lehet elrendelnem. Férőhely biztosítási szempontból egy szobára egy családot, de legalább négy főt kell számítani. A kijelölt utcákba tartozó házaknak azok az épületek tekintendők, amelyeknek egyetlen kapubejárata ebbe az utcába nyílik. Az oly épületeknél, amelyeknek egyik kijárata kijelölt utcába, a másik pedig tilalmazott területre nyílik, az egyik kijáratot meg kell szüntetni.”
Meg sem várva a főszolgabírók válaszát, Hetényi alispán már május 4-én kijelölte a vármegye területén lakó zsidók gettóit. Az Ipolysági és a Szobi járásban élők gettója Ipolyságon, a Lévai járásban élőké Léván, a Verebélyi járásban élőké pedig Verebélyen jött létre.
Az Ipolysági és a Szobi járás zsidó lakosságát május 4-ét követően szállították az ipolysági gettóba. A gettót június 8-án ürítették ki, ekkor a gettóban élőket a Balassagyarmat melletti Illési-pusztára (Nógrád vármegye) vitték, dohánypajtákban és istállókban helyezték el őket.
A Lévai járás zsidó lakosságát május 10-ét követően szállították Lévára, ahol a vidékiek számára az egyik kaszárnya gettóként működött. Léva zsidó lakosai a városban létesített gettóba költöztek. Június elején mindkét gettó lakóit átvitték a megye bevagonírozási központjába, a város határában lévő dohánygyárba.
A Verebélyi járás zsidó lakosságát május 9-én szállították a verebélyi gettóba. A gettót június 10-én ürítették ki, ekkor a verebélyi gettóban élőket a megye bevagonírozási központjába, a lévai dohánygyárba szállították át.
Ferenczy László csendőr alezredes jelentése szerint Léváról 1944. június 13-án 3000 zsidót deportáltak Auschwitzba, a balassagyarmati bevagonírozási központból pedig két vonat indult Auschwitzba: június 11-én és 14-én, összesen 5820 deportálttal.
A háború után a terület a Szobi járás kivételével újra csehszlovák fennhatóság alá került. A visszatérő túlélők a közösségi életet néhány helyen ugyan megújították, de döntő többségük 1949-ben elhagyta az országot. Nagy részük alijázott, kisebb részük pedig a tengerentúlra ment. Napjainkban az egykori Bars és Hont vármegye területén a zsidó lakosság lélekszáma elenyésző.
- in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 190-220, Frojimovics Kinga, Horváth Rita