Ausztria 1938. márciusi bekebelezése, Csehszlovákia 1938 novembere és 1939 márciusa közötti feldarabolása és Lengyelország ezt követő, 1939. szeptemberi német megszállása után nagyon sokan kerestek menedéket Magyarországon. Ezen az embertömegen belül különböző becslések szerint 15 000 és 35 000 között mozgott a többnyire osztrák, német, lengyel és szlovák származású zsidók száma. Egy részük hamis papírokkal árjaként élt Magyarországon; mások hivatalos tartózkodási engedély birtokában háborítatlanul élhettek az országban; megint mások a budapesti cionista Palesztina Hivatal erőfeszítéseinek köszönhetően Palesztina felé „átutazóban” tartózkodtak Magyarországon. A zsidó menekültek jelentős hányada internálótáborba került Csörgőre, Garanyba és Ricsére. Ám bármilyen minőségben tartózkodtak is Magyarországon, kötelesek voltak lajstromba vétetni magukat a Magyarországon élő külföldi állampolgárok fölött joghatósággal rendelkező szervnél, a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóságnál (KEOKH).
A KEOKH feladatköre és felelőssége látványosan megnőtt a második világháború kitörése nyomán, amikor a menekültek egyre nagyobb számban érkeztek az országba. Amikor 1941. június 27-én Magyarország is belépett a Szovjetunió elleni háborúba, majd Magyarországtól északkeletre jelentős ukrán területek kerültek magyar katonai közigazgatás alá, a KEOKH két megrögzötten antiszemita tisztségviselője – Martinidesz Ödön és Kiss Árpád – tervet dolgozott ki a „hontalan” zsidók áttelepítéséről az újonnan „felszabadított” területekre. A „lengyel és orosz zsidók” elűzéséről szóló tervüket azzal indokolták, hogy ezek a zsidók, akik a zsidóellenes intézkedések következtében Magyarországon munkanélküliekké váltak, Galíciában új életet kezdhetnek. Először Kozma Miklóssal vették fel a kapcsolatot, aki az 1930-as évek közepén a Gömbös-kormány belügyminisztere volt, akkoriban pedig Kárpátalja kormányzói biztosa. Kozma lelkesedett a tervért, akárcsak Werth Henrik vezérkari főnök és Bartha Károly honvédelmi miniszter, az a két kormány-tisztségviselő, akiket a terv megvalósítására Kozma mozgósított. Közösen beszélték rá Bárdossy László miniszterelnököt, aki viszont a minisztertanácsot győzte meg a terv életrevalóságáról. A tanács tagjai közül a tervet állítólag egyedül a belügyminiszter, Keresztes-Fischer Ferenc ellenezte. A minisztertanács úgy határozott, hogy „minden kétes állampolgárságú egyént ki kell utasítani Kárpátaljáról, és át kell adni őket a kelet-galíciai német hatóságoknak”. A terv végrehajtásával, amely túlmutatott Kárpátalja határain, Kozmát bízták meg. A zsidók kiűzésének „törvényes” keretét Batizfalvy Nándor, a KEOKH tisztviselője alakította ki. Batizfalvy a minisztertanács határozata alapján dolgozta ki az „áttelepítés” részleteit, amelyek utóbb bekerültek az 1941. július 12-én kelt 192/1941. számú rendeletbe. A rendeletet kiegészítette egy titkos utasítás, amelyet Siménfalvy Sándor, a KEOKH vezetője adott ki. Az utasítás szerint a rendelet fő célja az volt, hogy „az országba főként az utóbbi időben beszivárgott lengyel és orosz zsidók minél nagyobb számban és minél előbb elszállításra kerüljenek”. A terv szerint a zsidókat a lengyel határhoz közeli Kőrösmezőre kellett vinni és ott átadni a katonai hatóságoknak. Az akció előzményeként Kőrösmezőre már 1940 őszén deportáltak magyar zsidókat Észak-Erdélyből és Máramarosból. Az 1940 októberében Csíkszeredából, majd később Borszékről és más székelyföldi településekről deportált és a magyar–szovjet határon egyszerűen átdobott zsidók megmentéséért Slachta Margit katolikus rendfőnök lépett közbe, sajnos kevés eredménnyel. A deportáltak zöme Magyarországon született, magyar állampolgársággal rendelkező személy volt, akiktől azonban a magyar hatóságok különböző okokból meg akartak szabadulni.
Amikor végeztek a formalitásokkal, a KEOKH szervei hozzáláttak, hogy begyűjtsék a jobbára lengyel születésű vagy származású, „hontalan” zsidókat. A „hontalanok” között azonban szép számban voltak magyar zsidók is, akik csak azért nem tudták bizonyítani magyar állampolgárságukat, mert nem tudták azonnal beszerezni papírjaikat. Voltak magyar állampolgárságú zsidók, akiket csak azért tartóztattak le, mert szálka voltak a helyi hatóságok szemében. Kőrösmezőre szállították például az egész putnoki zsidó közösséget, noha az szinte kizárólag magyar származású zsidókból állt. A Budapesten összegyűjtött „hontalan” zsidókat a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában, illetve a zsidó közösség Magdolna, Páva és Szabolcs utcai létesítményeiben helyezték el. A zsidókat rendszerint éjjel szedték össze, alig néhány órával azután, hogy közölték velük a deportálási határozatot.
A zsidók összegyűjtése különösen kíméletlen volt Kárpátalján, ahol az egyik zsidó közösségből egyetlen szál ember sem maradt. A zsidók a látszat kedvéért engedélyt kaptak, hogy háromnapi ennivalót vigyenek magukkal, de olyan gyorsan gyűjtötték be őket, hogy élelem beszerzésére nem maradt idejük, s többnyire csak azt vitték magukkal, amit a nagy sietségben odahaza találtak. A magyar tisztségviselők „biztosították” a zsidókat afelől, hogy Lengyelországba kerülnek, ahol beköltözhetnek azoknak a helyi zsidóknak az üresen maradt otthonaiba, akik a szovjet csapatokkal együtt távoztak a vidékről. A „hontalan” zsidókat tehervagonokba zsúfolva szállították Kőrösmezőre. Az utazás gyakran 24-48 órát is igénybe vett. A kőrösmezői gyűjtőhelyről a zsidókat naponta mintegy ezerfőnyi csoportokban dobták át a határon. 1941. augusztus 19-ig 15 567 zsidót adtak át az SS-nek. Körülbelül még 3000-et szállítottak át a hónap végéig, amikorra az akció lezárult. Az átadott zsidókat az SS teherautókon először Kolomea környékére szállította. Innen 300-400 fős csoportokban, gyalogmenetben jutottak el a Kamenyec-Podolszkij környékén létesített ideiglenes barakkokba. Útközben gyakran karszalagos ukrán milicisták támadták meg és rabolták ki őket. Aki nem volt hajlandó átadni értékeit, azt megölték. Kolomea és Kamenyec-Podolszkij térségében, amelyet a szovjet csapatok alig néhány héttel korábban ürítettek ki, még maradt néhány odavalósi zsidó, főként nők és gyermekek, akik azonban sok segítséget nem, legfeljebb menedéket tudtak nyújtani a Magyarországról kitoloncolt zsidók egy részének.
A németeket a magyarországi zsidók tömeges beözönlése felkészületlenül érte. Eleinte még a deportálások leállítását is kérték, mondván, hogy „nem tudnak mit kezdeni ennyi zsidóval”, akik „veszélyeztetik összeköttetési vonalaikat”. Mivel azonban a magyarok nem voltak hajlandók a zsidókat visszafogadni, a helyzet csak egy augusztus 25-i értekezleten tisztázódott, amelyen a résztvevőket – zömmel Wehrmacht-tiszteket – Franz Jaeckeln SS-tábornok, az SS és a katonai rendőrség körzeti parancsnoka megnyugtatta, hogy „1941. szeptember 1-jéig befejezi ezeknek a zsidóknak a likvidálását”.
A Magyarországról kitelepített zsidókat augusztus 27-28-án semmisítették meg. Egy szemtanú beszámolója szerint azt mondták nekik, döntés született arról, hogy Kamenyec-Podolszkijt meg kell tisztítani a zsidóktól, s ezért máshová kell vinni őket. A kitelepített zsidókat SS-egységek, ukrán segéderők és állítólag egy svábokból álló magyar utászalakulat fogta körül, s a kamenyec-podolszkiji helyi zsidókkal együtt arra kényszerítette őket, hogy mintegy 20 kilométert meneteljenek olyan területen, ahol bombatölcsérek szaggatták fel a talajt. Ezután megparancsolták nekik, hogy vetkőzzenek le, majd legéppuskázták őket. Jó néhányukat súlyosan megsebesülve, de még élve temettek el. Nem lehet pontosan megállapítani, hogy KamenyecPodolszkijban hány zsidó lelte halálát. Franz Jaeckeln az 1941. szeptember 11-én kelt, 80. számú oroszországi hadműveleti jelentésében a Kamenyec-Podolszkijban agyonlőtt személyek számát 23 600-ra tette. Tegyük hozzá, hogy a nácik végleges megoldása programjának a végrehajtásában ez volt az első eset, amikor az áldozatok számát már csak ötjegyű számmal lehetett kifejezni. A Magyarországról kitelepített közel 18 000 zsidóból mindössze mintegy 2000 személy maradt életben. Néhányan közülük lengyel parasztok vagy megvesztegetett magyar katonai személyek segítségével menekültek meg. Mások vélhetően úgy próbálták menteni a bőrüket, hogy szovjet ellenőrzésű területre szöktek át, vagy elrejtőztek. A Magyarországra visszatérő menekültek odahaza elmesélték szenvedéseik és a tömeggyilkosság hátborzongató részleteit. A tömeges kivégzésekről szóló hírek felkeltették Keresztes-Fischer Ferenc, a felvilágosult gondolkodású belügyminiszter figyelmét, aki a deportálásoknak azonnal véget vetett.
in. Randolph L. Braham, Tibori Szabó Zoltán, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010. pp. 5-92, Randolph L. Braham