ABAÚJ-TORNA VÁRMEGYE

Az 1880-as évek elején közigazgatásilag egyesített Abaúj és Torna vármegye néhány nagybirtokára, illetve mezővárosába – például Abaújszántóra, Szikszóra, Tornára – már a 18. században jelentős számú, bor és terményértékesítéssel, szeszfőzéssel, mészárszék és kocsmabérlettel foglalkozó zsidó telepedett. A 19. század elejétől főként a zsidók által sűrűn lakott Hegyalja felől a falusi településekre is vándoroltak házalást, szatócskereskedést, valamint földművelést folytató izraeliták. (Kassán a zsidók az 1840-es évektől kezdve telepedhettek le.) Így 1910-re a vármegyében élő zsidóság lélekszáma mintegy 14 000 főre emelkedett, ami az össznépesség 7 százalékát tette ki. 

Az első világháború után a trianoni határ által kettémetszett Abaúj-Torna megye megmaradt, periferikus gazdasági helyzetbe került, és centrumát vesztett területén a fiatalabb korosztályok elvándorlása következtében az izraeliták száma csökkent. Eközben a Csehszlovákiához kerülő részeken, ahol az új állam alkotmánya a zsidóságot önálló nemzetiségnek minősítette, de Kassa városának népességkoncentráló ereje révén is, a zsidók lélekszáma emelkedett. Az 1941-es népszámlálás szerint, az első bécsi döntés nyomán visszacsatolt településekkel együtt a vármegyében 14 764 izraelita (az össznépesség 6,5 százaléka) élt. E közösség csaknem 70 százaléka Kassán lakott, míg a többiek az alábbi hat járásban viszonylag egyenletesen oszlottak meg: Abaújszántói járás (907; 19 133), 

Az 1941. évi népszámlálás alkalmával a 66 981 lakos közül 10 079 vallotta magát izraelitának. 

Az 1944 áprilisában a német hatóságok által elrendelt és a Magyar Zsidók Központi Tanácsával végrehajtatott összeírás Abaúj-Tornában 21 hitközséget említett, húsz ortodoxot és egy neológ szervezetűt, amelyek között 11 anya és 10 fiókhitközség volt. Ezek egy része azonban erre az időszakra teljesen elszegényedett, sőt néhány fel is bomlott, így semmiféle hitéleti-szervezeti tevékenységet nem fejtett ki (például Abaújkér, Forró, Hernádcsány, Hernádgecse, Hernádzsadány, Krasznokvajda, Szemere). Ez a jelenség a falvakban maradt, egykor népesebb izraelita közösségek hanyatlását és elszigetelődését is jelzi. Az 1940-es évek elején a megye mintegy másfél száz településén élt néhány család. 

A nagyobb hitközségeket, mindenekelőtt az első világháború után Csehszlovákiához csatolt területeken, a különböző vallási irányzatok közötti árnyalati eltérések, a politikai szándékok és az eltérő asszimilációs vagy disszimilációs törekvések osztották meg. A megosztottságot az is felerősítette, hogy az 1920-as, majd az 1930-as években Lengyelországból és Szovjet-Oroszországból számosan vándoroltak Kelet Szlovákiába, akik az ott élő, más kultúrájú és (magyar) nyelvű zsidósággal alig érintkeztek. Mindez nem csupán a hitközségeken belüli egyenetlenségeket növelte, nehezítve az egységes fellépést vagy az esetleges ellenállást, hanem a korábbi évtizedek sikeresnek tekinthető asszimilációs folyamatát is megtörte, amihez külső tényezőként az érintett területeken az impériumváltás is hozzájárult. Az egész folyamat a falusi és a városi közösségekben a keresztény népesség ellenszenvét váltotta ki.   

Az 1930as évek végétől a visszacsatolt területekre is kiterjesztett zsidótörvények végrehajtása érdekében Abaúj-Tornában is több intézkedés és kiegészítő rendelet született. Az „anyaországot” megelőzve különös szigorral igyekeztek például végrehajtani a kereskedői és az iparengedélyek revízióját, amelynek nyomán számos cég szüntette be tevékenységét. Ugyanakkor több helyen tiltották meg az izraelita árusok heti és napi piacokon, illetve vásárokon történő megjelenését, miközben az agrártermeléssel foglalkozó falusi izraelitákat a mezőgazdasági ingatlanjaik kisajátítása és szétosztása is sújtotta. A zsidótörvényekben foglalt előírások végrehajtása alól az „idegen megszállás alatt szerzett érdemeik elismeréseként” a vármegyében csupán néhány személyt, az egész visszacsatolt területen pedig mindössze 151 főt mentesítettek. 

A német megszállást követően Abaúj-Torna vármegyében a zsidóság alapvető szabadságjogait és életfeltételeit korlátozó rendeleteket, majd a deportálás előkészítését és lebonyolítását – országos összehasonlításban – az egyik legradikálisabb és rendkívül intenzív módon hajtották végre. A vármegye székhelye, Kassa, ugyanis az I. műveleti zóna (egész Kárpátalja és Északkelet Magyarország) és a hozzá tartozó VIII. csendőrkerület központja lett, ahová már a megszállás napján – 1944. március 19-én – jelentős német haderő érkezett. A város „kedvező”, a lengyel határhoz közeli fekvése, valamint  vasúti csomópontjellege és közlekedési összeköttetései alkalmassá tették arra, hogy a németeknek átadott magyarországi deportáltakat innen szállítsák tovább a megsemmisítő táborokba. Ez már Adolf Eichmann, Dieter Wisliceny, Hermann Krumey, illetve az Endre László és a Ferenczy László által vezetett magyar „zsidótlanító különítmény” (Takács Albert, Lulai L. László stb.) április 24-i kassai megbeszélésén is szóba került, ahol a gettósítást ellenőrizték, és az I. műveleti zóna zsidótlanításának menetéről tárgyaltak. Eichmann Rudolf Hösst, az auschwitzi táborparancsnokot is Kassára rendelte, hogy az személyesen győződjön meg a város áteresztőképességéről. Az elkészült terv a május 4–6-a között Bécsben tartott konferencián nyert megerősítést, ahol a sorra kerülő deportálás részleteiről is döntöttek. 

A gettósítási rendelet csak április 28-án jelent meg, de a kárpátaljai és az északkelet magyarországi megyék vezető közigazgatási tisztviselőinek és csendőrparancsnokainak Munkácson, április 12-én hozott döntéseit követően országosan az elsők között, április 16-án elkezdődött a vármegye zsidóságának a koncentrálása. A gyors végrehajtás szándéka, illetve a kistelepüléseken szétszórtan élők viszonylag magas aránya indokolhatta, hogy csupán Kassán állítottak fel gettót. A vármegye községeiből néhány nap alatt előbb a Kassán lakó hitsorsosok házaiba, majd a két külvárosi téglagyárba szállították az izraelitákat, akik csak minimális élelmet és fehérneműt vihettek magukkal. (Egyes adatok szerint a Szikszói járás izraelitáit a közelebb fekvő Miskolcra vitték.) Az összegyűjtést Schell Péter főispán, Fáy Barna alispán és Tölgyessy Győző ezredes, a kassai csendőrkerület parancsnoka irányította. Utóbbi a zsidóság elkülönítéséről döntő, április 7i belügyminisztériumi értekezleten is részt vett. Az akció brutalitásához és gyors sikeréhez nagymértékben hozzájárult, hogy az a járási és helyhatósági – zömében újonnan kinevezett, túlbuzgó – tisztviselők, valamint a csendőrök tevékeny részvételével zajlott. Ezek a körülmények az izraeliták értékeinek felkutatásakor és elkobzásakor, továbbá a zsidótörvények alapján mentesülők gettóba hurcolásában nyertek különös kifejezést. A visszacsatolt területrészek adminisztrációja a különböző rendeleteket és utasításokat szolgaian, túlteljesítéssel hajtotta végre, s a helyi közösségekkel a legcsekélyebb empátiát vagy együttérzést sem tanúsította, ami a zsidóság demoralizálódását is gyorsította. 

A deportálás 1944. május 15-én kezdődött. A zsidó tanács június 22-i, Sztójay miniszterelnökhöz intézett petíciója szerint körülbelül 12 ezer, Kassa vasúti parancsnoka szerint mintegy 15 ezer személyt szállítottak Auschwitzba. Lévai Jenő a téglagyárakba zsúfoltak számát szintén 15 ezerre becsülte. A transzportok május 19-én, 25-én és június 2-án, más adatok szerint május 16-án, 17-én, 24-én és június 3-án indultak. 

Az eltérő adatok ellenére nyilvánvaló, hogy az említettek következtében az Abaúj-Torna megyei zsidóság veszteségei, mindenekelőtt a falvakban és a kisvárosokban élőké, országos viszonylatban is kiemelkedők voltak. A deportáltak közül mintegy nyolcezren azonnal a gázkamrákba kerültek, ami önmagában is a korábbi embertelen bánásmódra utal, s azt bizonyítja, hogy akkorra a már teljesen munkaképtelenek voltak többségben. A táborokból visszatérők száma hozzávetőleg 450 főre tehető, tehát a megye zsidóságának közel 90 százaléka, a kassaiaknak pedig mintegy 70 százaléka elpusztult. Ezt támasztja alá, hogy 1949-ben – az ismét megcsonkult területen – csak 3 hitközség működött (Abaújszántón, Encsen és Szikszón), a hozzájuk tartozó települések száma, ahol izraeliták is laktak, 15 volt, a közösség lélekszáma pedig mindössze 240 körül mozgott. A későbbiek során az újra csehszlovák állampolgárrá vált túlélő zsidók közül azoknak, akik „németnek vagy magyarnak érzik magukat, a németekkel és magyarokkal szemben Csehszlovákiában alkalmazandó rendszabályokkal”, azaz a kitelepítéssel, illetve a lakosságcserével is számolniuk kellett. 

in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 93-108, Csíki Tamás