Csongrád vármegye

A vármegye területén már a középkorban kiválóan lehetett kereskedni, ezért ott általában nem magyarok is szívesen letelepedtek. Az idegeneket elsősorban Szeged vonzotta. Zsidó kereskedők, ha szétszórtan és csak néha előbukkanva is, de a vidéken akkoriban is jelen voltak. A török korban pénzügyi és kereskedői tapasztalataikat kihasználva tevékenykedtek a környéken. A 18. századtól megszerveződő tiszai határőrség kínált nekik újabb lehetőséget és alkalmat a letelepedésre. Bár a városi tanács és a helytartótanács nem szívesen látta őket, szigorú feltételek között Szegeden is élhettek. Elsősorban azonban a kisebb településeken szálltak meg, és onnan indultak kereskedni, piacozni és vásározni a nagyobb helységekbe.

Az igazi változást II. József kora hozta el. Attól kezdve betelepülésüket egyre nehezebb volt korlátozni. Egyre több nagyobb településen jelentek meg, így Szentesen, Csongrádon, Hódmezővásárhelyen és Kisteleken is. Kereskedelmi vállalkozásaikkal és pénzügyi tevékenységükkel a térség gazdasági életét fellendítették. Az 1848–1849-ben mutatott példás igyekezetük, hogy a magyar ügy mellett kiálljanak, kivívta a keresztény lakosság elismerését.

Az asszimiláció legjelesebb hazai, vidéki képviselői Löw Lipót és Löw Immánuel rabbik Szeged és a vármegye izraelita közösségének életét is alapvetően meghatározták. Azok az eszmék és reformtörekvések, amelyeket képviseltek, az itteni zsidóság felfogását és viszonyulását a magyar, illetve őseik értékeihez és kultúrájához jelentős mértékben befolyásolták. Nem véletlen, hogy a zsidók szempontjából az egyik legasszimiláltabb városként Szegedet emlegették. A polgárosodást elősegítő és igazi polgári életet élő szegedi zsidók a környék izraelita népességének igazi mintái lehettek.

Nem volt véletlen tehát az sem, hogy valamennyi Csongrád vármegyei hitközség – az országban egyedülállóan – neológ jellegű volt. Ezt Magyarországon a dualizmus korától kezdve egészen 1944-ig Pesten kívül csak ez a közigazgatási egység mondhatja el magáról. Ezzel együtt járt az is, hogy Szeged a magyarországi izraelita közösség egyik szellemi központjává vált.

Az Osztrák–Magyar Monarchia aranykort hozott a vármegye zsidóságának, ezen belül pedig leginkább a szegedieknek. Amellett, hogy Szegedet gazdaságilag igen erős központtá alakították, a várost kulturális és művészeti szempontból is kiemelkedő jelentőségűvé tették. Modernizációt és polgárosodást elősegítő életmódjuk és cselekedeteik révén a település arculatát meghatározták.

Az első világháborúban számos zsidó szerzett nagyon magas kitüntetést, és sokan hadirokkantakká, igazi hazafiakká váltak. Az 1918– 1919-es forradalmakból is több helyen igen aktívan kivették a részüket, és nemcsak a baloldali, hanem az ellenforradalmi erők oldalán is. Ennek ellenére a többség a kommunista diktatúra alatti vezetőkkel azonosította őket, és velük szemben ez okból kifolyólag sokan ellenséges érzelmeket nyilvánítottak. Az ellenforradalom első felében a „szegedi gondolat” hirdetői a zsidóság irányába heves kirohanásokat intéztek. Az antiszemita és szélsőjobboldali mozgalmak tevékenysége a vármegye, de különösen Szeged területén igen aktív volt. A nyilas mozgalom ugyan kezdetben nem tudott itt gyökeret ereszteni, de a harmincas évek végére állandó jelenlétükkel jelezték, hogy az általuk terjesztett ideológiára a társadalom fogékony.

A zsidótörvények megjelenésével a gazdasági életből jelentősen visszaszorultak. Sokan veszítették el az állásukat és munkalehetőségeiket. A munkaszolgálat megjelenésével a férfiak nagy részét behívták. Az V. honvédhadtest területén a hódmezővásárhelyi V. kmsz. zászlóalj az ország egyik legnagyobb behívóközpontjává vált. A munkaszolgálatos behívások miatt rengeteg család került rendkívül nehéz helyzetbe. A hitközségek segítsége és az összefogás a zsidók számára égetően szükségesnek bizonyult. Sokan próbáltak a zsidóellenes törvények elől elmenekülni, és nagyfokú kikeresztelkedési hullám vette kezdetét. Ez leginkább az ország egyik legtöbb konvertitájával rendelkező Szegeden volt jellemző.

Az 1941-es magyarországi népszámlálás adatai szerint Csongrád vármegye három járásában az izraelita vallású zsidó népesség lélekszáma a következő volt (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma):

• Csongrádi járás (195; 27 481),
• Kiskundorozsmai járás (133; 48 491) és
• Mindszenti járás (129; 26 655).

1941-ben a két megyei városban az izraeliták lélekszáma az alábbi volt:

• Csongrád (286; 25 559),
• Szentes (510; 34 394).

A vármegye két törvényhatósági jogú városában élő izraelita vallású lakosok lélekszáma a következő volt:

• Hódmezővásárhely (1501; 61 776) és
• Szeged (4161; 136 752).

A vármegye 361 143 lakosa közül 1941-ben 6915 vallotta magát izraelitának, ami az össznépesség 1,91 százalékát jelentette. A zsidóság a vármegye területén legnagyobb arányban Szegeden élt, ahol a város lakosságának 3,04 százalékát adta.

A zsidóellenes rendeletek özönében a kirekesztett emberekkel sokszor nagyon kegyetlenül leszámoltak. 1944. április végén a hódmezővásárhelyi főispán jelentése alapján Baky László belügyi államtitkár internálásra ítélte azokat a hódmezővásárhelyi zsidó személyeket, akik cseléd- és munkakönyvüket kiváltva próbáltak dolgozni és pénzt keresni.

A zsidóknak az országból történő kitelepítése deportálása nem tűrt halasztás. Az előkészületek már 1944. április elején megindultak. Mivel Csongrád vármegye az V. csendőrkerületben feküdt, a vészkorszakban a IV. (tisztogatási) zónába került. A vármegye székhelye, Szeged pedig koncentrációs deportáló központnak lett kijelölve.

A IV. zóna zsidótlanítása ügyében a szegedi, a pécsi és a szombathelyi csendőrkerületek pa-rancsnokai, a nyomozó alosztályok parancsnokai és az illetékes rendőrségi vezetők 1944. április 19-én Budapesten, a belügyminisztériumban gyűltek össze. A tanácskozáson Baky László belügyi államtitkár elnökölt. A megbeszélésen a 6163/1944. BM. VII. res. számú rendelet végrehajtásának több részletét is megtárgyalták.

Szeged azonban már a vármegyei gettósítás előtt az intézkedések középpontjába került. A veszélyeztetett délvidéki határsáv (itt konkrétan a délvidéki rész miatt) kiürítésnél játszott fontos szerepet. Az észak felé történő kitelepítésnél – Szabadka (részben: Bácsalmás) és Baja mellett – ezt a várost jelölték ki a bácskai zsidók kitelepítési helyszíneként. Végleges deportálásukról akkor még nem határoztak. A délvidéki, elsősorban újvidéki, adai, magyarkanizsai, martonosi, moholi, péterrévei, szenttmási, temerini, újvidéki, zentai zsidók kerültek ide. Többségüket később átszállították Bajára, ahonnan a tényleges deportálásukra sor került. A délvidéki zsidókat Szegeden ideiglenesen a zsinagógában, az elemi iskolában, a hitközségi székházban és a Pickszalámigyár használaton kívüli disznóaklaiban helyezték el.

A továbbiakban a helyi apparátus a vármegye zsidóinak gettóba zárására összpontosított. Dobay Andor alispán 1944. május 6-án felszólította a vármegye megyei jogú városainak és járási központjainak vezetőit, hogy kezdjék meg a gettósítást. A zsidók összeköltöztetése a járásokban megindult, és rendben lezajlott. Mivel a Csongrádi járás székhelyén gettót kialakítani nem tudtak, a közigazgatási egység zsidó lakóit Kistelek községbe telepítették. Kivételt a csongrádiak képeztek, akik a helységben nyertek elhelyezést. Az átköltöztetés mindkét településre 1944. május 12-re megtörtént. A Kiskundorozsmai járás gettóját annak székhelyén jelölték ki. A járás zsidó lakosai 1944. május 10-re a településen voltak elhelyezve. A Mindszenti járás gettóját is annak székhelyén jelölték ki, és a főszolgabíró szerint 1944. május 10-re a beköltözés itt is megtörtént.

Kissé eltérően alakult a zsidók összeköltöztetése a megyei és törvényhatósági jogú városokban. A tárgyalt Csongrád mellett az összetömörítés Szentesen az előírások szerint megtörtént. Hódmezővásárhely viszont tipikus példája volt annak, hogy a végrehajtható rendeletekkel szembe lehetett menni. A városi vezetés tétlenkedésének vagy időhúzásának az eredménye az lett, hogy a helyi zsidók a kitelepítésig lakásaikban maradhattak, s nem kellett gettóba menniük. Szegeden határozott fellépésű főispánra volt szükség ahhoz, hogy a vármegye székhelyén az ország egyik legasszimiláltabb vidéki zsidó közösségének gettóba hurcolását kíméletlenül véghezvigyék. Magyary-Kossa Aladár főispán, Tóth Béla polgármester helyettes és a helyi rendvédelem erői együttműködésének köszönhető, hogy ez végül rendben le is zajlott.

Dobay alispán egyik 1944. júniusi jelentésében a zsidóellenes rendeletek teljesítéséről és a gettósításról a következőket írta: „A közigazgatási hatóságoknak jelentős munkatöbbleteket okozott a zsidótörvények végrehajtása céljából sorozatosan kiadott rendeleteknek gyakorlati keresztülvitele, amelyekre rendszerint igen rövid határidők voltak kitűzve. Ennek dacára a végrehajtás általában nagyobb zökkenő nélkül zajlott le. A zsidóknak gettóba tömörítése szintén idejében megtörtént. Az egyes járások területéről a zsidókat a járások székhelyére vonták össze a könnyebb ellenőrzés érdekében. (…) A gettók keretében elhelyezésről és szükségleteiknek a helyi viszonyoknak megfelelő kielégítéséről intézményes gondoskodás történt. A gettóban elhelyezett zsidók száma természetesen fluktuál, mert közülük egyeseket időnként a szükséghez képest munkaszolgálatra vesznek igénybe.”

A gettósítás tehát elindult, és a vármegye zsidó lakosait június elejére már mindenhol (Hódmezővásárhelyet kivéve) gettókba szorították. Endre László és Baky László belügyi államtitkárok szemlekörutat tartottak. Ennek alapján és a következő napok feladatait figyelembe véve tartottak értekezletet június 10-én. Akkor véglegesítették az V. és a VI. csendőrkerületekre vonatkozó kitelepítési tervet. Ennek alapján június 20-ig – majd egy módosítás szerint 24-ig – az összegyűjtött embereket a gettókból a gyűjtőtáborokba kellett szállítani. A vármegye területén Szeged lett a gyűjtő- és bevagonírozási központ. Oda érkezett a vármegye összes zsidóvá nyilvánított lakosa. Persze nemcsak a vármegyéből érkeztek ide „szállítmányok”, hanem a csendőrkerület más részeiből is (például Battonya, Makó, Kiskunhalas, Kecel, Kiskunmajsa, Újkécske stb.). Az innen való elszállítás, vagyis a deportálás kezdő időpontját 1944. június 25-ében határozták meg, a befejezés dátumát pedig 1944. június 28-ában. Ezenfelül a gyűjtőtáborok felállításának és működésének több részletét is előírták, kezdve azzal, hogy ki számít a zsidórendeletek alól mentesítettnek, mekkora súlyú csomagot és mennyi ruhaneműt vihetnek magukkal az emberek, érkezhet-e postai küldemény, s befejezve azzal, hogy kik a táborok őrzői. Utóbbi szerint a német biztonsági rendőrség a táborparancsnok, a magyar rendőrség és csendőrség a táborőrség, a tábori élet megszervezése pedig a német hatóságok feladata. A szegedi hatóságok a gyűjtőtábor központjául a Cserzy Mihály utcai – használaton kívüli – téglagyárat jelölték ki. Annak előkészítése azonban időt vett igénybe, így az elsőként megérkező vonatok utasai katonai sátrakban, a Rókusi SZVSE vagy az újszegedi SZAK sporttelepein nyertek ideiglenes elhelyezést. Június 16-tól kezdődően a zsidókat szállító vonatok elindultak Szegedre. Az először csak 2000 személy befogadására alkalmasnak ítélt ipartelepre végül több mint 8000-9000 személyt helyeztek el.

Előtte azonban érdekes fordulat történt. A Magyar Cionisták Szövetsége megegyezett a németekkel, hogy a szerelvények egy részét nem megsemmisítő táborokba, hanem az ausztriai Strasshofba irányítják. A gyűjtőtábor német parancsnoka magához hívatta az ottani zsidóság öt prominens képviselőjét, és ezt közölte velük, továbbá felszólította őket, hogy készítsenek listát, amelyen fel kell tüntetniük, hogy ki kerülhet fel a „mentesített” szerelvényre. A deportálás 1944. június 25-től megindult. A gyűjtőtábor lakóit három menetben indították útnak a német munka- és haláltáborokba. A névsorolvasásnál hatalmas zűrzavar támadt, ezért a karhatalmat is be kellett vetni. Az első szerelvény egyenesen Auschwitzba indult, és utasai közül szinte senki nem tért haza. A következő deportálási napon a német táborparancsnok a névlistákat felfüggesztette, és csak egy maroknyi csoportnak engedte, hogy az utolsó kocsiba szálljon. A második szerelvény június 27-én indult el Auschwitz felé, de egy részét Felsőzsolcánál lekapcsolták, és szintén munkatáborok felé irányították. A harmadik transzport – a cionista mentőakció keretében a többségében családosokkal és „prominensekkel” teli szerelvény – június 28-án egyenesen Strasshofba ment.

A zsidók által elhagyott ingatlanokra és ingóságokra nagy volt az igény. A sok szerencsétlen sorsú lakosság mellett azonban általában a kormányzat által támogatott intézmények és szervezetek juthattak ilyen vagyonhoz. A zsidók által helyben hagyott ruhaneműk begyűjtési központjai a vármegyében a következők voltak: Szeged, Kistelek, Csongrád, Szentes, Mindszent és Hódmezővásárhely.

A vármegye zsidó lakosságának vesztesége a cionista mentőakciónak köszönhetően nem volt olyan magas, mint más területeken. Az 1941-es népszámlálás szerint a vármegyében 6915 izraelita vallású és 1096 kitért, de zsidóvá nyilvánított személy élt. A világháború végére a Csongrád vármegyei zsidóság mintegy 4200 fős, azaz körülbelül 52,4 százalékos veszteséggel számolhatott. A túlélők megpróbálták az életet újra kezdeni. Sok helyen kezdetét vette a hitközségek felélesztése. A rendszerváltozás és Izrael Állam megalakulása azonban a magyarországi zsidókat új helyzet és új lehetőség elé állította. Az 1956-os események után létszámuk az 1945-öshöz képest töredékére esett vissza. A települések nagy részéről teljesen eltűntek. Csak a nagyobb városokban élő közösségek, elsősorban a szegediek voltak képesek a hitközséget megtartani.

• in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 409-430,Végső István