Esztergom vármegye

Esztergom vármegyében már a kora középkor óta éltek zsidók. Jelentősebb számban azonban csak Esztergomban, az érseki székhelyen voltak megtalálhatók, a vármegye területén mindig is kis számban laktak. Zsidó források már a 11. század második felében tudósítanak arról, hogy Esztergomban szervezett zsidó hitközség működött. Emancipációjuk a 19. században indult meg, és az ún. aranykorban teljesedett ki. A megyei zsidóság jelentős szerepet játszott az ipari, kereskedelmi és pénzügyi életben. Különösen a gabonakereskedők között található sok zsidó. Ugyancsak zsidók is bábáskodtak az Esztergomi Kereskedelmi és Iparbank Rt. és az Esztergomvidéki Hitelbank Rt. létrejötténél. Az első világháborús vereség és a trianoni béke azonban a korábbi életet kettétörte. A vármegye egy része – a Duna bal parti területei – az újonnan alakult Csehszlovák Köztársasághoz került, míg a többi továbbra is magyar terület maradt. A háború, illetve a területveszteségeket okozó békeszerződés után az ország közigazgatását újjászervezték. Ekkor hozták létre a csonka vármegyékből a közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyéket. Így jött létre a maradék Komárom és Esztergom vármegyékből Komárom és Esztergom Közigazgatásilag Egyelőre Egyesített Vármegye. Ez az állapot egészen az 1938-as ún. I. bécsi döntésig (1938. november 2.) maradt fent. Ekkor a visszacsatolt területekből újfent létrehozták az önálló Komárom megyét, hozzácsatolva több, korábban más vármegyékhez tartozó településeket. Esztergom is értelemszerűen újból önálló vármegye lett, s ilyenképpen a második világháború végéig létezett. A Csehszlovákiához került zsidók kétszeresen is kisebbségben voltak. Egyrészt a csehszlovák hatóságok is ellenségesen kezelték őket, mivel döntő többségük magyarnak vallotta magát. Másrészt a magyarok sem tekintették őket minden szempontból magyarnak. Az elszakított területeken is élt az a gondolat, hogy a zsidók – a Tanácsköztársaságon keresztül – az okozói a történelmi Magyarország szétesésének. A két világháború közti csehszlovák állam alapvetően demokratikus berendezkedésű volt, így a zsidókat sem különböztették meg a többi állampolgártól, de az élet többi területén sem éltek a Magyarországon bevett megszólítási formulák. Így ezeknek az embereknek a terület Magyarországhoz való visszatérése inkább csalódás, mintsem öröm lehetett. Az 1938-tól megjelenő zsidótörvények nemcsak megnehezítették az itteni zsidóság életét, hanem kezdetét vette az élet szinte minden területéről történő kiszorításuk. A helyi sajtóban egyre nagyobb teret kaptak a különböző szélsőjobboldali szervezetek: a MOVE, a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség és a nyilas pártok.

Esztergom vármegye a III. deportálási zónába tartozott, amelyet a II. székesfehérvári – Esztergom vármegye is ide tartozott – és a VII. miskolci csendőrkerület alkotott. Előbbi csendőrkerület parancsnoka vitéz Sellyey Vilmos csendőr ezredes volt. A zsidók összegyűjtésével és vagonírozásával kapcsolatos részletkérdéseket 1944. május 25-én tárgyalták meg Budapesten, a belügyminisztériumban  tartott  megbeszélésen. A Baky László belügyi államtitkár elnökletével tartott értekezleten az érintett vármegyék főispánjai, csendőri és rendőri vezetői, továbbá az SD és az Adolf Eichmannféle Sonderkommando tagjai vettek részt. Így jelen volt Etter Jenő esztergomi polgármester és Igaz Lajos Esztergom vármegyei alispán is.

Esztergom vármegye izraelita lakossága az 194-es népszámlálás alapján az alábbiak szerint oszlott meg (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma):

Esztergomi járás (173, 49 881),

Párkányi járás (705, 43 332) és

Esztergom megyei város (1510, 22 171).

A vármegye zsidóságát 1944 májusában Esztergomban és Párkányban  tömörítették, majd az esztergomiakat Komáromba, a párkányiakat Lévára szállították át. Előbbieket június 16-án, utóbbiakat 15-én Auschwitzba deportálták.

A második világháború után a párizsi békeszerződés Komárom és Esztergom vármegyék esetében visszaállította az 1937. december 31-i állapotokat. A régi Esztergom vármegye területén az esztergomi hitközség újjászerveződött, de 1946-ban a helyi zsidó közösséget mindössze 51 fő alkotta. Az 1950-es és az 1960-as években azonban az emberek elvándoroltak, s a hitközségi élet megszűnt. Bátorkeszin és Párkányban 1945 után nem szerveződött új hitközség.

• in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 431-437, Kovács Tamás