Magyarország belépése a második világháborúba az ország zsidó közössége szempontjából újabb vízválasztónak bizonyult. A zsidók helyzete a háború első hónapjaiban számottevően romlott. Túl azon, hogy amúgy is két nagyszabású zsidótörvény korlátozta őket gazdasági és szabadfoglalkozású tevékenységeikben, a zsidókat immáron újabb korlátozások sújtottak, amelyeket egy nyíltan „fajvédő” törvény, az úgynevezett harmadik zsidótörvény kötött ki. Amint már láttuk, e törvény rendelkezései értelmében számos kitért és zsidó származású keresztény minősült zsidónak, és tilos lett a házastársi vagy szexuális viszony létesítése zsidók és keresztények között. A szovjet erők fölött aratott korai győzelmek hatására kialakuló euforikus légkörben a zsidók elvadult hecckampány célpontjaivá váltak, amely nemcsak a „judeobolsevizmusként” aposztrofált kommunizmus minden szörnyűségével azonosította őket, de Magyarország gazdasági nehézségeit is az ő nyakukba varrta. Nacionalista, hazafias és jobboldali elemek követelték, hogy Magyarország háborús erőfeszítésekhez történő katonai hozzájárulásának növelésén túlmenően az ország a náci Németország zsidópolitikáját is kövesse, a zsidók „kitelepítését” beleértve.
A dühödten antiszemita sajtóhadjáratnak és a kormány zsidóellenes belpolitikájának a hatására a közvélemény egyre látványosabban jobbra tolódott. Csakhamar a zsidókat hibáztatták a háborúért és minden belpolitikai nehézségért, ami a háború velejárója volt, beleértve az egyre nagyobb méreteket öltő áruhiányt és a virágzó feketepiacot is. A zsidók roppant sebezhetők voltak az efféle vádaskodásokkal szemben, hiszen nagyon fontos szerepet játszottak az üzleti életben, az iparban, a kereskedelemben és a pénzvilágban. Bár, ahogyan az hadviselő országban lenni szokott, gyakorlatilag az egész lakosság igyekezett készleteket felhalmozni, a hiányokat és az árak emelkedését kizárólag „a zsidók mesterkedéseinek” tulajdonították.
A keresztény középosztály hagyományos antiszemitizmusát erősítette a Harmadik Birodalom iránt növekvő rokonszenve, sőt csodálata. Hasonlóképpen érzett az ipari munkások és a parasztok egyre nagyobb hányada is. A zsidóellenes hisztéria légkörében a zsidók ellen folyamatosan újabb és újabb intézkedéseket követeltek és hoztak. Egyik rendelet a másik után született a zsidók különleges munkaszolgálatos-századokban teljesítendő szolgálatáról vagy a különböző zsidótörvények végrehajtásáról, ami a zsidók helyzetét az üzleti életben és a szabadfoglalkozású pályákon tovább nehezítette. 1941 vége felé az illetékesek újabb törvénytervezetet fogadtak el, amely az izraelita hitet végső soron „bevett” vagy elfogadott vallásból csupán „megtűrt” vallássá degradálta.
Bármennyire húsba vágóak voltak is azonban ezek a rendelkezések, nem ingatták meg a magyarországi zsidókat abban a mélységes hitükben, hogy őket fizikai veszély nem fenyegeti. Ez a hit részben azon a meggyőződésükön nyugodott, hogy a konzervatív-arisztokrata vezetőség, amellyel szerteágazó gazdasági és személyes kapcsolatokat tartottak fenn, éppúgy meg fogja védeni őket, ahogyan a múltban tette. A magyar zsidók bizalma abban, hogy a közösség – bár gazdaságilag tönkrement és megfogyatkozott állapotban – elég erős pozícióban túléli majd a háborút, és képes lesz biztosítania önmaga gyors rehabilitálását, tragikus módon közrejátszott abban is, ami az ország 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállása után velük történt. A központi zsidó vezetőség nem tett rendkívüli óvintézkedéseket, és nem tájékoztatta a helyi vezetőket vagy a magyar zsidók tömegeit a végleges megoldás programjának Európa más részein már javában zajló megvalósulásáról. Ez annál is inkább súlyos mulasztás volt, mivel 1942 közepétől már egyre világosabban kirajzolódtak előttük a program részletei és méretei. Álláspontjukhoz annak ellenére is mereven ragaszkodtak, hogy már jóval a német megszállás előtt három súlyos esemény rendítette meg a közösséget és a magyar társadalom tisztességes rétegeit: a „hontalan” zsidók összefogdosása és lemészárlása; az úgynevezett délvidéki körzetben elkövetett vérengzések és a munkaszolgálatos rendszer radikalizálódása. A zsidóság vezetői hajlamosak voltak arra, hogy ezeket az eseményeket ne a későbbi erőszakos cselekmények előjátékainak tekintsék, hanem csupán eltévelyedéseknek, amelyeket a felelősök nemsokára majd kiigazítanak.
in. Randolph L. Braham, Tibori Szabó Zoltán, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010. pp. 5-92, Randolph L. Braham