Előzmények
A maga nemében példa nélküli volt az a katonai szolgálatot kiegészítő munkaszolgálati rendszer, amelyet Magyarország működtetett a második világháború idején. A tengelyhatalmak szövetségének egyetlen másik tagja sem hozott létre olyan átfogó és sokoldalú kényszermunkarendszert, mint Magyarország. Több százezer katonaköteles korú férfit vontak be a rendszerbe, olyanokat, akiket „megbízhatatlanoknak” minősítettek, s azért nem adtak fegyvert a kezükbe. Ezeket az embereket magyar tisztek és őrök parancsnoksága és felügyelete alatt álló katonai egységekbe szervezték; a szerszámokkal felszerelt embereket főként útépítésben, bányászatban, vasútvonalak létesítésében és karbantartásában, valamint a katonai célokat szolgáló erődítési munkálatokban dolgoztatták egyrészt Magyarországon, másrészt Ukrajna és Jugoszlávia magyarok és németek megszállta területein. A frontvonalak mentén, különösen Galíciában és Ukrajnában utak karbantartására, hótakarításra, aknamezők megtisztítására és hadianyagok mozgatására is felhasználták őket. Az eredeti elképzelés az volt, hogy a munkaszolgálati kötelezettség az összes „megbízhatatlan elemre”, köztük a kommunistákra, a románokra, a szerbekre és a szlovákokra vonatkozzon, ám a rendszer az országban elsősorban a zsidókérdés „megoldásának” eszközeként működött.
A munkaszolgálati rendszer a nemzetvédelemről szóló átfogó törvényben foglalt rendelkezés alapján alakult ki és fejlődött tovább. Az 1939. évi II. tc. néven elfogadott törvény a honvédelmi rendszer minden részletét szabályozta. A törvény nem irányult kifejezetten a zsidók ellen, mégis egyes rendelkezései később törvényes alapot szolgáltattak a kötelező munkaszolgálat bevezetéséhez. Magyarország 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállása után pedig ugyancsak a törvény egyes rendelkezéseire hivatkozva indokolták jogilag a végleges megoldás programjának megvalósítását. Ebben a vonatkozásban a legfontosabbaknak azokat a rendelkezéseket tekinthetjük, amelyeket a 141., valamint a 87–94. paragrafusok tartalmaznak. A 141. paragrafus rendkívüli hatalommal ruházta fel a kormányt háború vagy háborús veszély idejére, míg a 87–94. paragrafusok kimondták, hogy minden 14–70 év közötti személy, fizikai és szellemi képességeihez mérten munkára fogható a nemzet védelme érdekében.
A munkaszolgálat rendszerének törvényes alapját a 230. paragrafus biztosította. Első cikkelye értelmében minden olyan magyar állampolgár, aki 21. életévét betöltötte, és a katonai szolgálatra tartósan alkalmatlannak minősítették, kötelezhető arra, hogy egy-egy alkalommal három hónapot meg nem haladó időtartamban különleges munkatáborban „közérdekű munkaszolgálatot” teljesítsen. Első pillantásra nem is nagyon derült ki, hogy a munkaszolgálat rendszere milyen szándékokat szolgált, és milyen méretűre tervezték. Felületesen nézve nem tűnt kizárólagosan vagy szükségképpen hátrányosan megkülönböztető természetű intézménynek, ugyanis az eredeti terv szerint a munkaszolgálatosok ugyanolyan zsoldot, ruházatot és ellátmányt kaptak volna, mint a rendes katonák. A gyakorlatban azonban hamar bebizonyosodott, hogy ez az intézmény az ellenforradalmi korszak gyakorlatát tükrözi vissza, amely annak idején a „megbízhatatlanokat” a katonai szolgálatból módszeresen kirekesztette. A rendszer ugyanakkor azt a célt is szolgálta, hogy fokozatosan eltávolítsa a zsidókat az ország kulturális és társadalmi-gazdasági életéből. A munkaszolgálat szigorúan vett katonai céljai csupán másodlagos fontosságúak voltak. A honvédelmi minisztériumra hárult a 230. paragrafusban foglaltak gyakorlati alkalmazásának részletes kidolgozása. A minisztérium e feladat elvégzésével megbízott tisztviselői 1939. március 31-én megegyeztek abban, hogy ki tekintendő „zsidónak”. Az erről szóló törvényjavaslat a magyar parlament elé került, majd 1939-ben IV. tc.-ként törvényerőre emelkedett.
Az elnöki osztály 1939. április 12-én elfogadta a zsidótörvények hadseregbeli alkalmazásának irányelveit, amelyeket a minisztérium vezetőségi értekezlete három nappal később csekély változtatásokkal jóváhagyott. E szerint a tényleges tisztek és tisztfeleségek kötelesek voltak bizonyítani, hogy mind a négy nagyszülejük keresztény, míg a tisztesek esetében elegendő volt a szülők keresztény voltát igazolni. A zsidó tartalékos tisztek megtarthatták rangjukat, de behívásuk vagy általános mozgósítás esetén harctéri beosztást nem kaphattak.
in. Randolph L. Braham, Tibori Szabó Zoltán, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010. pp. 5-92, Randolph L. Braham
Még el sem ült a vihar, amelyet a Kamenyec-Podolszkijban rendezett vérfürdő kavart, máris újabb atrocitások egész sorozata rázta meg a nemzet liberális rétegeit általában és a zsidó közösséget különösen. Ezúttal arról a „hadműveletről” volt szó, amelynek keretében a Délvidéket – így nevezték Jugoszlávia magyar kézre került területét – akarták megtisztítani Tito minden korábbinál tevékenyebb partizánjaitól. A partizánok egyre merészebb akciókat hajtottak végre, mire a magyar hatóságok elhatározták, hogy „kifüstölik odúikat”.
Figyelmüket először az úgynevezett Sajkás vidékére összpontosították, Bácskának arra a részére, amely a Duna és a Tisza összefolyása által képzett háromszöget ölelte fel. 1942. január 4-én a csendőrség helyi alakulatai házról házra haladva razziáztak Zsablya községben és környékén, s eközben hat csendőr vesztette életét. A helyi közigazgatási tisztviselők és a csendőrség a helyzeten nem tudott úrrá lenni, s ezért a kormánytól kért erősítést. A minisztertanács által felhatalmazott Szombathelyi Ferenc vezérezredes és vezérkari főnök utasította a Szeged környékén állomásozó V. hadtest parancsnokát, Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagyot, hogy egységeivel siessen a helyi csendőrés rendőralakulatok segítségére. Feketehalmy-Czeydner hangos németbarát és vad antiszemita volt, aki elérkezettnek látta az időt, hogy a helyi partizánokat móresre tanítsa. Három gyalogsági zászlóaljat rendelt a térségbe, Deák László ezredes parancsnoksága alatt. A csendőri-rendőri alakulatokat „nemzetőrségek” erősítették, amelyek szinte kizárólag a térségben élő magyarokból és németekből álltak.
Bár Zsablyán időközben kivégeztek hat partizánt, s a rend ezzel helyreállt, a térségben ádáz harcokat vezénylő magyar tisztek úgy döntöttek, hogy megleckéztetik Zsablyát és a szomszédos településeket, így Csurogot, GyurgyevoMozsort, Sajkásgyörgyét és Titelt. A településeket körülvétették, s az ott élő emberek jó részét lemészároltatták. Mivel a vérengzésekben közreműködő tisztek jó része a zsidókat természetes ellenségének és lényegénél fogva tényleges vagy potenciális partizánnak tekintette, haragjukat nagyrészt a települések kiszolgáltatott zsidó lakosságán töltötték ki.
Feketehalmy-Czeydner hivatalos jelentésben számolt be a Sajkás térségében történtekről. Ennek alapján a magyar hatóságok január 12-én elrendelték az „átfésülési” műveletek kiterjesztését magára Újvidékre is. Az újvidéki akciók közvetlen irányítását Grassy József vezérezredesre bízták, aki január 20-án vonult be egységeivel a városba. Vele tartott a vad antiszemita hírében álló Zöldi Márton csendőr százados, aki a Szekszárdról odavezényelt csendőralakulatokat vezette. Feketehalmy-Czeydner még aznap találkozott a művelet végrehajtásával megbízott rendőr-, csendőr- és katonatisztekkel, és közölte velük, hogy a városban három napra átveszik az ellenőrzést, s ezalatt elvégzik a „tisztogatást”. Óva intette őket „a késedelmes fegyverhasználat veszélyétől”.
A rajtaütés másnap reggel vette kezdetét. A várost nyolc körzetre osztották. Az első napon mintegy 6-7 ezer „gyanús” egyént vittek a sebtében felállított „igazolóbizottságok” elé. Csaknem száz személyt őrizetbe vettek, 15-50-et pedig a lehető legrövidebb kihallgatás után agyonlőttek, és a Dunába dobtak. Január 22-én azonban az események még baljósabb irányba fordultak. A tisztogatás irányítói úgy döntöttek, hogy a lakosság „tehetősebb rétegeiből” szednek túszokat, ami természetesen a zsidók túszul ejtését jelentette. Az antiszemitizmussal már amúgy is megmérgezett katonákat Zöldi azzal is bujtogatta, hogy nagy zsákmányt helyezett kilátásba, külön adag rumot osztott szét köztük, és „tudomásukra hozta”, hogy több csendőrére rálőttek. Az állítólagos „támadást” Zöldi maga szervezte meg saját csapatai ellen, és „bizonyítékokat” is kreált oly módon, hogy bepólyált „sebesült” katonákat vonultatott fel a polgárokból és katonákból álló közönség előtt.
A „támadás” megtorlásaképpen Feketehalmy-Czeydner parancsot adott a túszok tömeges kivégzésére. Az akció kiterjedt a város több körzetére, ahol ötletszerűen végezték ki a zsidók és a szerbek csoportjait. A messze legkegyetlenebb atrocitásokra a Duna-parton került sor, az úgynevezett strandon. A gyalogmenetben kísért vagy teherautókon odaszállított áldozatokat négyes sorokba állították, s meztelenre vetkőzve kellett várniuk kivégzésükre. A szerencsétlen emberek többségét az ugródeszkáról lőtték a Dunába, amelynek jégpáncélját ágyúlövedékekkel szaggatták fel. A strandon működő kivégzőosztagot Korompay Gusztáv irányította.
Az Újvidéken és a Bácska más részein elkövetett szörnyűségekről Keresztes-Fischert többek között Deák Leó, Bács-Bodrog vármegye főispánja tájékoztatta. Január 22-én felfüggesztették ugyan a „tisztogatásokról” szóló parancsokat, ám a véres akciók, ha kisebb intenzitással is, tovább folytatódtak: Újvidéken még huszonnégy órán át, a Délvidék jó néhány egyéb területén pedig körülbelül egy héten keresztül.
A délvidéki „tisztogatásoknak” 3309 személy esett áldozatául, köztük 141 gyerek és 299 aszszony és öreg. Az áldozatok között közel 2550 szerb és körülbelül 700 zsidó volt. Egyedül Újvidéken 879 embert gyilkoltak le, köztük 53 nőt és gyereket, 90 idős személyt. Az újvidéki áldozatok sorában volt 550 zsidó, 292 szerb, 13 orosz és 11 magyar. A kormány eleinte elfogadta az eseményeknek azt a változatát, amelyet a hadsereg kreált. Az ügy csak Kállay Miklós miniszterelnökké történt kinevezése után részesült kellő figyelemben, s ekkor is nagyrészt azért, mert Bajcsy-Zsilinszky Endre kisgazdapárti képviselő kötötte az ebet a karóhoz. A vérfürdő újabb és alaposabb kivizsgálását követően 1943. december 14-én állították bíróság elé azt a tizenöt magas rangú tisztet, aki annak idején a „tisztogatások” végrehajtásának irányításával volt megbízva. Magyarország ekkor, a második magyar hadsereg év eleji megsemmisítő veresége és a háborúból való olasz kilépés után már javában azon iparkodott, hogy tekintélyveszteség nélkül valahogy kiválhasson a tengelyhatalmak szövetségéből. A vádlottak azt állították, hogy amit tettek, azt feletteseik közvetlen parancsára cselekedték, a bíróság azonban bűnösnek találta és hosszú börtönbüntetésekre ítélte őket. A négy fő vádlott azonban, köztük Feketehalmy-Czeydner és Zöldi Márton, hazájuk katonai becsületkódexét megsértve 1944. január 15-én a Harmadik Birodalomba szökött. Néhány hónappal később a német megszálló erőkkel tértek vissza Magyarországra, és tevékenyen részt vettek a végleges megoldás programjának végrehajtásában. A délvidéki kegyetlenkedésekben közreműködő tiszttársaik többségével együtt a háború után már nem kerülhették el letartóztatásukat, és a jugoszlávok méltó büntetést szabtak ki rájuk.
in. Randolph L. Braham, Tibori Szabó Zoltán, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010. pp. 5-92, Randolph L. Braham
Ausztria 1938. márciusi bekebelezése, Csehszlovákia 1938 novembere és 1939 márciusa közötti feldarabolása és Lengyelország ezt követő, 1939. szeptemberi német megszállása után nagyon sokan kerestek menedéket Magyarországon. Ezen az embertömegen belül különböző becslések szerint 15 000 és 35 000 között mozgott a többnyire osztrák, német, lengyel és szlovák származású zsidók száma. Egy részük hamis papírokkal árjaként élt Magyarországon; mások hivatalos tartózkodási engedély birtokában háborítatlanul élhettek az országban; megint mások a budapesti cionista Palesztina Hivatal erőfeszítéseinek köszönhetően Palesztina felé „átutazóban” tartózkodtak Magyarországon. A zsidó menekültek jelentős hányada internálótáborba került Csörgőre, Garanyba és Ricsére. Ám bármilyen minőségben tartózkodtak is Magyarországon, kötelesek voltak lajstromba vétetni magukat a Magyarországon élő külföldi állampolgárok fölött joghatósággal rendelkező szervnél, a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóságnál (KEOKH).
A KEOKH feladatköre és felelőssége látványosan megnőtt a második világháború kitörése nyomán, amikor a menekültek egyre nagyobb számban érkeztek az országba. Amikor 1941. június 27-én Magyarország is belépett a Szovjetunió elleni háborúba, majd Magyarországtól északkeletre jelentős ukrán területek kerültek magyar katonai közigazgatás alá, a KEOKH két megrögzötten antiszemita tisztségviselője – Martinidesz Ödön és Kiss Árpád – tervet dolgozott ki a „hontalan” zsidók áttelepítéséről az újonnan „felszabadított” területekre. A „lengyel és orosz zsidók” elűzéséről szóló tervüket azzal indokolták, hogy ezek a zsidók, akik a zsidóellenes intézkedések következtében Magyarországon munkanélküliekké váltak, Galíciában új életet kezdhetnek. Először Kozma Miklóssal vették fel a kapcsolatot, aki az 1930-as évek közepén a Gömbös-kormány belügyminisztere volt, akkoriban pedig Kárpátalja kormányzói biztosa. Kozma lelkesedett a tervért, akárcsak Werth Henrik vezérkari főnök és Bartha Károly honvédelmi miniszter, az a két kormány-tisztségviselő, akiket a terv megvalósítására Kozma mozgósított. Közösen beszélték rá Bárdossy László miniszterelnököt, aki viszont a minisztertanácsot győzte meg a terv életrevalóságáról. A tanács tagjai közül a tervet állítólag egyedül a belügyminiszter, Keresztes-Fischer Ferenc ellenezte. A minisztertanács úgy határozott, hogy „minden kétes állampolgárságú egyént ki kell utasítani Kárpátaljáról, és át kell adni őket a kelet-galíciai német hatóságoknak”. A terv végrehajtásával, amely túlmutatott Kárpátalja határain, Kozmát bízták meg. A zsidók kiűzésének „törvényes” keretét Batizfalvy Nándor, a KEOKH tisztviselője alakította ki. Batizfalvy a minisztertanács határozata alapján dolgozta ki az „áttelepítés” részleteit, amelyek utóbb bekerültek az 1941. július 12-én kelt 192/1941. számú rendeletbe. A rendeletet kiegészítette egy titkos utasítás, amelyet Siménfalvy Sándor, a KEOKH vezetője adott ki. Az utasítás szerint a rendelet fő célja az volt, hogy „az országba főként az utóbbi időben beszivárgott lengyel és orosz zsidók minél nagyobb számban és minél előbb elszállításra kerüljenek”. A terv szerint a zsidókat a lengyel határhoz közeli Kőrösmezőre kellett vinni és ott átadni a katonai hatóságoknak. Az akció előzményeként Kőrösmezőre már 1940 őszén deportáltak magyar zsidókat Észak-Erdélyből és Máramarosból. Az 1940 októberében Csíkszeredából, majd később Borszékről és más székelyföldi településekről deportált és a magyar–szovjet határon egyszerűen átdobott zsidók megmentéséért Slachta Margit katolikus rendfőnök lépett közbe, sajnos kevés eredménnyel. A deportáltak zöme Magyarországon született, magyar állampolgársággal rendelkező személy volt, akiktől azonban a magyar hatóságok különböző okokból meg akartak szabadulni.
Amikor végeztek a formalitásokkal, a KEOKH szervei hozzáláttak, hogy begyűjtsék a jobbára lengyel születésű vagy származású, „hontalan” zsidókat. A „hontalanok” között azonban szép számban voltak magyar zsidók is, akik csak azért nem tudták bizonyítani magyar állampolgárságukat, mert nem tudták azonnal beszerezni papírjaikat. Voltak magyar állampolgárságú zsidók, akiket csak azért tartóztattak le, mert szálka voltak a helyi hatóságok szemében. Kőrösmezőre szállították például az egész putnoki zsidó közösséget, noha az szinte kizárólag magyar származású zsidókból állt. A Budapesten összegyűjtött „hontalan” zsidókat a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában, illetve a zsidó közösség Magdolna, Páva és Szabolcs utcai létesítményeiben helyezték el. A zsidókat rendszerint éjjel szedték össze, alig néhány órával azután, hogy közölték velük a deportálási határozatot.
A zsidók összegyűjtése különösen kíméletlen volt Kárpátalján, ahol az egyik zsidó közösségből egyetlen szál ember sem maradt. A zsidók a látszat kedvéért engedélyt kaptak, hogy háromnapi ennivalót vigyenek magukkal, de olyan gyorsan gyűjtötték be őket, hogy élelem beszerzésére nem maradt idejük, s többnyire csak azt vitték magukkal, amit a nagy sietségben odahaza találtak. A magyar tisztségviselők „biztosították” a zsidókat afelől, hogy Lengyelországba kerülnek, ahol beköltözhetnek azoknak a helyi zsidóknak az üresen maradt otthonaiba, akik a szovjet csapatokkal együtt távoztak a vidékről. A „hontalan” zsidókat tehervagonokba zsúfolva szállították Kőrösmezőre. Az utazás gyakran 24-48 órát is igénybe vett. A kőrösmezői gyűjtőhelyről a zsidókat naponta mintegy ezerfőnyi csoportokban dobták át a határon. 1941. augusztus 19-ig 15 567 zsidót adtak át az SS-nek. Körülbelül még 3000-et szállítottak át a hónap végéig, amikorra az akció lezárult. Az átadott zsidókat az SS teherautókon először Kolomea környékére szállította. Innen 300-400 fős csoportokban, gyalogmenetben jutottak el a Kamenyec-Podolszkij környékén létesített ideiglenes barakkokba. Útközben gyakran karszalagos ukrán milicisták támadták meg és rabolták ki őket. Aki nem volt hajlandó átadni értékeit, azt megölték. Kolomea és Kamenyec-Podolszkij térségében, amelyet a szovjet csapatok alig néhány héttel korábban ürítettek ki, még maradt néhány odavalósi zsidó, főként nők és gyermekek, akik azonban sok segítséget nem, legfeljebb menedéket tudtak nyújtani a Magyarországról kitoloncolt zsidók egy részének.
A németeket a magyarországi zsidók tömeges beözönlése felkészületlenül érte. Eleinte még a deportálások leállítását is kérték, mondván, hogy „nem tudnak mit kezdeni ennyi zsidóval”, akik „veszélyeztetik összeköttetési vonalaikat”. Mivel azonban a magyarok nem voltak hajlandók a zsidókat visszafogadni, a helyzet csak egy augusztus 25-i értekezleten tisztázódott, amelyen a résztvevőket – zömmel Wehrmacht-tiszteket – Franz Jaeckeln SS-tábornok, az SS és a katonai rendőrség körzeti parancsnoka megnyugtatta, hogy „1941. szeptember 1-jéig befejezi ezeknek a zsidóknak a likvidálását”.
A Magyarországról kitelepített zsidókat augusztus 27-28-án semmisítették meg. Egy szemtanú beszámolója szerint azt mondták nekik, döntés született arról, hogy Kamenyec-Podolszkijt meg kell tisztítani a zsidóktól, s ezért máshová kell vinni őket. A kitelepített zsidókat SS-egységek, ukrán segéderők és állítólag egy svábokból álló magyar utászalakulat fogta körül, s a kamenyec-podolszkiji helyi zsidókkal együtt arra kényszerítette őket, hogy mintegy 20 kilométert meneteljenek olyan területen, ahol bombatölcsérek szaggatták fel a talajt. Ezután megparancsolták nekik, hogy vetkőzzenek le, majd legéppuskázták őket. Jó néhányukat súlyosan megsebesülve, de még élve temettek el. Nem lehet pontosan megállapítani, hogy KamenyecPodolszkijban hány zsidó lelte halálát. Franz Jaeckeln az 1941. szeptember 11-én kelt, 80. számú oroszországi hadműveleti jelentésében a Kamenyec-Podolszkijban agyonlőtt személyek számát 23 600-ra tette. Tegyük hozzá, hogy a nácik végleges megoldása programjának a végrehajtásában ez volt az első eset, amikor az áldozatok számát már csak ötjegyű számmal lehetett kifejezni. A Magyarországról kitelepített közel 18 000 zsidóból mindössze mintegy 2000 személy maradt életben. Néhányan közülük lengyel parasztok vagy megvesztegetett magyar katonai személyek segítségével menekültek meg. Mások vélhetően úgy próbálták menteni a bőrüket, hogy szovjet ellenőrzésű területre szöktek át, vagy elrejtőztek. A Magyarországra visszatérő menekültek odahaza elmesélték szenvedéseik és a tömeggyilkosság hátborzongató részleteit. A tömeges kivégzésekről szóló hírek felkeltették Keresztes-Fischer Ferenc, a felvilágosult gondolkodású belügyminiszter figyelmét, aki a deportálásoknak azonnal véget vetett.
in. Randolph L. Braham, Tibori Szabó Zoltán, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010. pp. 5-92, Randolph L. Braham
Magyarország belépése a második világháborúba az ország zsidó közössége szempontjából újabb vízválasztónak bizonyult. A zsidók helyzete a háború első hónapjaiban számottevően romlott. Túl azon, hogy amúgy is két nagyszabású zsidótörvény korlátozta őket gazdasági és szabadfoglalkozású tevékenységeikben, a zsidókat immáron újabb korlátozások sújtottak, amelyeket egy nyíltan „fajvédő” törvény, az úgynevezett harmadik zsidótörvény kötött ki. Amint már láttuk, e törvény rendelkezései értelmében számos kitért és zsidó származású keresztény minősült zsidónak, és tilos lett a házastársi vagy szexuális viszony létesítése zsidók és keresztények között. A szovjet erők fölött aratott korai győzelmek hatására kialakuló euforikus légkörben a zsidók elvadult hecckampány célpontjaivá váltak, amely nemcsak a „judeobolsevizmusként” aposztrofált kommunizmus minden szörnyűségével azonosította őket, de Magyarország gazdasági nehézségeit is az ő nyakukba varrta. Nacionalista, hazafias és jobboldali elemek követelték, hogy Magyarország háborús erőfeszítésekhez történő katonai hozzájárulásának növelésén túlmenően az ország a náci Németország zsidópolitikáját is kövesse, a zsidók „kitelepítését” beleértve.
A dühödten antiszemita sajtóhadjáratnak és a kormány zsidóellenes belpolitikájának a hatására a közvélemény egyre látványosabban jobbra tolódott. Csakhamar a zsidókat hibáztatták a háborúért és minden belpolitikai nehézségért, ami a háború velejárója volt, beleértve az egyre nagyobb méreteket öltő áruhiányt és a virágzó feketepiacot is. A zsidók roppant sebezhetők voltak az efféle vádaskodásokkal szemben, hiszen nagyon fontos szerepet játszottak az üzleti életben, az iparban, a kereskedelemben és a pénzvilágban. Bár, ahogyan az hadviselő országban lenni szokott, gyakorlatilag az egész lakosság igyekezett készleteket felhalmozni, a hiányokat és az árak emelkedését kizárólag „a zsidók mesterkedéseinek” tulajdonították.
A keresztény középosztály hagyományos antiszemitizmusát erősítette a Harmadik Birodalom iránt növekvő rokonszenve, sőt csodálata. Hasonlóképpen érzett az ipari munkások és a parasztok egyre nagyobb hányada is. A zsidóellenes hisztéria légkörében a zsidók ellen folyamatosan újabb és újabb intézkedéseket követeltek és hoztak. Egyik rendelet a másik után született a zsidók különleges munkaszolgálatos-századokban teljesítendő szolgálatáról vagy a különböző zsidótörvények végrehajtásáról, ami a zsidók helyzetét az üzleti életben és a szabadfoglalkozású pályákon tovább nehezítette. 1941 vége felé az illetékesek újabb törvénytervezetet fogadtak el, amely az izraelita hitet végső soron „bevett” vagy elfogadott vallásból csupán „megtűrt” vallássá degradálta.
Bármennyire húsba vágóak voltak is azonban ezek a rendelkezések, nem ingatták meg a magyarországi zsidókat abban a mélységes hitükben, hogy őket fizikai veszély nem fenyegeti. Ez a hit részben azon a meggyőződésükön nyugodott, hogy a konzervatív-arisztokrata vezetőség, amellyel szerteágazó gazdasági és személyes kapcsolatokat tartottak fenn, éppúgy meg fogja védeni őket, ahogyan a múltban tette. A magyar zsidók bizalma abban, hogy a közösség – bár gazdaságilag tönkrement és megfogyatkozott állapotban – elég erős pozícióban túléli majd a háborút, és képes lesz biztosítania önmaga gyors rehabilitálását, tragikus módon közrejátszott abban is, ami az ország 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállása után velük történt. A központi zsidó vezetőség nem tett rendkívüli óvintézkedéseket, és nem tájékoztatta a helyi vezetőket vagy a magyar zsidók tömegeit a végleges megoldás programjának Európa más részein már javában zajló megvalósulásáról. Ez annál is inkább súlyos mulasztás volt, mivel 1942 közepétől már egyre világosabban kirajzolódtak előttük a program részletei és méretei. Álláspontjukhoz annak ellenére is mereven ragaszkodtak, hogy már jóval a német megszállás előtt három súlyos esemény rendítette meg a közösséget és a magyar társadalom tisztességes rétegeit: a „hontalan” zsidók összefogdosása és lemészárlása; az úgynevezett délvidéki körzetben elkövetett vérengzések és a munkaszolgálatos rendszer radikalizálódása. A zsidóság vezetői hajlamosak voltak arra, hogy ezeket az eseményeket ne a későbbi erőszakos cselekmények előjátékainak tekintsék, hanem csupán eltévelyedéseknek, amelyeket a felelősök nemsokára majd kiigazítanak.
in. Randolph L. Braham, Tibori Szabó Zoltán, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010. pp. 5-92, Randolph L. Braham
Az 1941. évi népszámlálás szerint Magyarország lakossága 14 683 323 fő volt, akik közül 725 007-en (4,94 százalék) vallották magukat zsidónak. Ezen belül 400 981 zsidó élt a trianoni Magyarországon (184 453 Budapesten) és 324 026 a Magyarország által 1938 és 1941 között megszerzett területeken: mintegy 68 000 a Csehszlovákiától 1938 novemberében megszerzett Felvidéken és 78 000 a Csehszlovákiától 1939 márciusában megszerzett Kárpátalján; 164 000 a Romániától 1940 augusztusában megszerzett Észak-Erdélyben és 14 000 a Jugoszláviától 1941 áprilisában megszerzett Bácska térségében. Ezenfelül mintegy 100 000 főre rúgott azoknak a kitérteknek vagy a zsidó származású keresztényeknek a száma, akik az akkoriban hatályba lépő faji törvények értelmében zsidóknak minősültek. Közülük 89 640 fő élt a trianoni Magyarországon (62 350 Budapesten) és 10 360 a megszerzett területeken.
A túlnyomórészt városiasodott és hazafias érzületű zsidók az első világháborúbeli összeomlás után is fontos szerepet játszottak Magyarország modernizálódásában és kapitalista fejlődésében. Viszonylag kis hányaduknak sikerült megőriznie vezető pozícióját a szabadfoglalkozású pályákon és a gazdaság fő szektoraiban, így a bankvilágban, az iparban és a kereskedelemben. Az egyre kíméletlenebbé váló antiszemita agitáció és kormánypolitika hatására azonban a zsidók nagy többsége a megélhetésre valót is alig tudta magának összekaparni. Különösen igaz volt ez a Magyarország 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállását megelőző háborús években. Az elszegényedett zsidókat a zsidó hitközségek támogatták, amelyek a vallási, iskoláztatási, egészségügyi és jóléti intézmények jól fejlett hálózatát tartották fenn.
A támogatás mértéke a központi jóléti intézmények és a helyi hitközségek pénzügyi állapotától függően közösségenként eltérően alakult. A nagyobb közösségek háromféle típusú hitközségekbe szerveződtek: a neológ (vagy reform-, illetve kongresszusi) hitközségekbe, amelyek prototípusa a pesti zsidó közösség volt, főként a magyarországi zsidóság beolvadni kész rétegeinek tagjaiból álltak, s a modern felekezeti gyakorlatot követték; az ortodox hitközségekbe, amelyek túlnyomórészt a beolvadást ellenző zsidókból tevődtek össze, akik ragaszkodtak a judaizmus hagyományos szertartásaihoz és gyakorlatához; és a létszámban legkisebb status quo hitközségekbe, amelyek tagjai általában „független” irányvonalat követtek. A két háború közötti időszakban a magyar zsidóság 267 nagyobb és 465 kisebb hitközségben tömörült. Ezek közül 104, illetve 131 volt neológ, 149, illetve 321 ortodox és 12, illetve 13 status quo hitközség. A neológ hitközségeket szinte minden esetben világi személyek irányították. Az ortodoxokat, noha hazaszeretetük semmivel sem maradt el a neológokétól, többnyire rabbik vezették. A szélsőséges ortodoxok, a zömmel jiddisül beszélő haszidokat beleértve, az ország északkeleti részein, főként Kárpátalján és Észak-Erdélyben koncentrálódtak.
A helyi hitközségek országos szervezeteik irányítása alatt működtek. Hatáskörük jellegét és korlátait a kormány szabta meg. A magyar zsidóság központi vezetését a neológok uralták, akik a trianoni Magyarország hitközségeinek többségét is ellenőrzésük alatt tartották. Ez a gazdag, hazafias érzületű és általában konzervatív elemekből álló vezetőség szilárdan elkötelezte magát a hagyományos konzervatív-arisztokrata rendszer értékei és alapelvei mellett. Egyértelműen azonosult Magyarország revizionista törekvéseivel, s a megszállás előtti korszakban mindvégig meg volt győződve arról, hogy a zsidóság és a magyarság alapvető érdekei szorosan összefonódnak. A magyar zsidók többségéhez hasonlóan a vezetők is büszkén hangoztatták, hogy ők „izraelita hitű magyarok”. Ilyenformán hajlottak arra, hogy az antiszemitizmus erősödését és a zsidóellenes intézkedések ezt követő meghozatalát az egész nemzetet érintő jogi és alkotmányos kérdésként fogják fel, amelyben a kor szelleme tükröződik vissza. Nem tágítottak attól a meggyőződésüktől, hogy a szomszédos országok zsidó közösségeivel szemben a magyarországi zsidók – a konzervatív-arisztokrata magyar kormány fizikai védelmét élvezve – a háborút túl fogják élni.
in. Randolph L. Braham, Tibori Szabó Zoltán, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010. pp. 5-92, Randolph L. Braham
A két világháború közötti időszakban és a háborús időkben a konzervatív-arisztokrata és a zsidó vezetőség nézeteit és magatartását akár a Harmadik Birodalommal, akár a Szovjetunióval szemben bizonyos fokig a két vezetőség között az úgynevezett aranykorban kialakult politikai és gazdasági szimbiózis szabta meg. Jóllehet a konzervatív-arisztokrata vezetőség inkább hajlott arra, hogy a Harmadik Birodalomban Magyarország revizionista törekvései lehetséges kielégítésének eszközét lássa, mindkét vezetőség a német és az orosz terjeszkedéstől, ám mindenekfölött a bolsevizmustól tartott.
Már az első világháború befejeződése előtt világosan kirajzolódtak annak a jelei, hogy a két csoport közötti érdekközösség valójában korlátozott, törékeny, és elsősorban a célszerűségen alapszik. Annak dacára, hogy a magyar zsidók buzgón magukévá tették a magyar ügyet, és lelkesen elsajátították a magyar nyelvet, viszonylag kevés kivételtől eltekintve nem integrálódtak teljesen a magyar társadalomba. Asszimilációs várakozásaik végső soron meghiúsultak: társadalmi értelemben nem fogadták el őket sem az arisztokraták, illetve a dzsentrik, akik politikailag és gazdaságilag arra használták őket, hogy feudális kiváltságaikat állandósítsák, sem a szavazati jogától megfosztott és elszegényedett parasztság, amely – akárcsak az ipari munkásság nagy része – bennük gyakran az elnyomó rendszer eszközeit látta.
A keresztény-zsidó kapcsolatokat megterhelte az a tény is, hogy az országban jelentős számban voltak jelen a többnyire elszegényedett, jiddisül beszélő zsidók, akik nem asszimilálódtak – hogy a magyar nyelv elsajátításáról ne is beszéljünk –, s akiket az asszimilálódott, magyarosodott zsidóktól megkülönböztetendő, „keleti” vagy „galíciai” zsidókként becsméreltek. Ezekről a nem asszimilálódott zsidókról szinte kivétel nélkül fokozatosan az a benyomás kezdett kialakulni, hogy a kormány toleráns politikájára nem méltók. A két világháború közötti periódusban különleges visszaélések céltábláivá váltak, mivel még a Horthy Miklós államfőhöz közel álló „civilizált” antiszemiták is azt tartották róluk, hogy nemcsak különálló „biológiai fajt” alkotnak, de „ideológiai fajt” is, amely a keresztény magyarokat súlyos veszéllyel fenyegeti.
A Habsburg-birodalom összeomlásával és a Magyar Királyság megcsonkításával 1918-ban véget ért az az érdekközösség, amely a magyar uralkodó köröket és a zsidókat ideiglenesen összekötötte. A nem sokkal ezután megvalósuló, ám rövid életűnek bizonyuló kommunista diktatúra sorsdöntő hatással volt a magyar bel- és külpolitika alakulására a két világháború közötti időszakban. A Kun Béla vezette proletárdiktatúra rövid, de kíméletlen időszaka az egész nemzetben keserű emlékeket hagyott, és a magyarországi zsidókra különösen megsemmisítő hatással volt. A zsidók túlnyomó többsége ellenezte a proletárdiktatúrát. A zsidók ugyanakkor valószínűleg többet szenvedtek a lakosság többi részénél. A kommunisták kétszeresen is zaklatták őket: úgy is, mint középosztálybelieket, és úgy is, mint egy szervezett vallás követőit. Mindezek dacára a közvélemény hajlamos volt arra, hogy az elvetélt diktatúráért a zsidóság egészét hibáztassa. Ez részint azzal függött össze, hogy a Kun-kormányban több zsidó származású kommunista látványos szerepet játszott, de elsősorban mégiscsak az 1919 nyarának végén hatalomra kerülő ellenforradalmi klerikális-nacionalista erők antiszemita propagandájának és akcióinak a következménye volt. Ugyanakkor az is tény, hogy a vezető magyar politikai osztályok az elvesztett világháborúért saját felelősségükkel szembenézni képtelenek voltak, s bűnbaknak elsősorban a zsidóságot kiáltották ki.
Az új politikai hatalmat az úgynevezett „szegedi gondolat” vezérelte, az a sajátos politikai propagandaelegy, amelynek vezérfonalát a bolsevizmus elleni küzdelem, az antiszemitizmus szítása, a soviniszta nacionalizmus és a revansista revizionizmus képezte. Ez utóbbi a trianoni egyezmény területi következményeit meg nem történtté kívánta tenni. A „szegedi gondolat” mint ideológiai elegy és akcióterv az olasz fasizmus és a német nácizmus előfutára volt. Az ellenforradalmárok e gondolat jegyében a terror hullámát zúdították az országra, s ez a terror vadság és nagyságrend dolgában az őt megelőző és állítólagosan igazoló vörösterror mellett nem törpült el. Az ellenforradalmárok halálosztagai nagyon sok baloldali személlyel, köztük ipari munkásokkal és föld nélküli parasztokkal, valamint ellenzéki értelmiségiekkel is végeztek, de haragjuk elsősorban a zsidók ellen irányult; erőszakos cselekményeik több ezer áldozatot követeltek.
A nemzetet érő megaláztatás, a társadalmi földindulások és az elvesztett háború katasztrofális következményei – Magyarország történelmi területének kétharmadát, magyar népességének egyharmadát és összlakosságának háromötödét vesztette el – hatására radikalizálódott ellenforradalmárok különféle, szélsőségesen hazafias egyesületekbe szerveződtek. Ezek mindenekelőtt ama két fő kérdés – a revizionizmus és a zsidókérdés – sikeres megoldásának szentelték tevékenységüket, amelyek a két világháború közötti Magyarországot mindenekfelett foglalkoztatták. Az idő múlásával e két kérdés összefonódott, és nemcsak Magyarország belpolitikájának, de a Harmadik Birodalomhoz fűződő kapcsolatainak is az alapját képezte.
Amikor az utódállamok a területi elcsatolások nyomán a történelmi Magyarország legszámottevőbb nemzeti kisebbségeit elnyelték, az ország legsebezhetőbb kisebbségi csoportjává egyértelműen a zsidók váltak; és mivel a trianoni Magyarország alapvetően homogén állammá alakult át, a magyarság ügye szempontjából a zsidóság mint statisztikai tényező fontossága megszűnt. A megcsonkított államban idővel más célból is „visszaéltek” a zsidókkal: akárcsak valamivel később a náci Németországban, Magyarországon is őket tették meg bűnbaknak az ország legtöbb szerencsétlenségéért, a társadalmi-gazdasági viszonyok szétzilálódását beleértve.
Ebben a légkörben nem volt meglepő, hogy a fehérterrort követően Magyarország – ugyanaz az ország, ahol a zsidók alig néhány évvel korábban az „aranykor” áldásait élvezték – az első világháború utáni Európa első országaként hozott zsidóellenes törvényt. Az úgynevezett numerus clausus törvény (1920), amelynek elfogadása sértette a Népszövetség nemzeti kisebbségek védelméről szóló egyezményét, 6 százalékra – a zsidók összlakosságon belüli állítólagos hányadára – korlátozta a felsőoktatási intézményekbe felvehető zsidók részarányát. Ha néhány évvel később érvényét vesztette is, ez a törvény szentesítette azt az alapelvet, amelyre utóbb sokan hivatkoztak az 1930-as évek „civilizált” antiszemitái közül, akiket fűtött a vágy, hogy a zsidókérdést „rendezett és törvényes” módon oldják meg. Ezt az elvet később Gömbös Gyula, a magyar szélsőjobboldal egyik fő képviselője öntötte szavakba: kikötötte, hogy „a zsidók semmilyen területen nem érvényesülhetnek a lakosságon belüli részarányukat meghaladó mértékben”.
A zsidó vezetők csupán a háború szerencsétlen végkifejlete okozta időleges torzulásoknak tekintették az ellenforradalmárok zsidóellenes intézkedéseit, s továbbra is hazafias álláspontra helyezkedtek. A magyar zsidók vezetői nemcsak hogy magukévá tették a revizionizmus ügyét, de tiltakoztak és elutasítottak mindennemű, Magyarország szuverén jogait sértő „külföldi” beavatkozást a zsidó közösség érdekében – a nemzetközi zsidó szervezetek fellépését is beleértve. Derűlátásuk néhány éven át fokozódott az 1920-as években, amikor a magyar kormány élén az a gróf Bethlen István állt, aki a nagybirtokosok és a pénzmágnások Magyarországát az első világháború előtt irányító konzervatív-arisztokrata csoportot képviselte. A bethleni érát egyfelől a konszolidációs belpolitika, másfelől olyan külpolitika jellemezte, amely arra irányult, hogy a nyugati hatalmak és a Népszövetség segítségével a vélt trianoni igazságtalanságokat orvosolja.
Ám Gömbös 1932 októberében történt miniszterelnöki kinevezése – ami időben a németországi náci párt látványos választási győzelmeivel egybeesett – jókora eltávolodást idézett elő a bethleni bel- és külpolitikától és attól, ahogyan a zsidókérdést Bethlen kezelte. Ez utóbbi csakhamar nemzeti rögeszmévé vált, és intenzitás dolgában gyakran a revizionizmussal vetekedett. A nácik propagandájából merítő magyar radikálisok azt terjesztették a zsidókról, hogy természetüknél fogva hazafiatlan lények, a nemzet energiáját parazita módjára szívják ki, s hajlamosak az internacionalista – vagyis bolsevik – irányzatok követésére. A propagandakampány csakhamar kibővült a zsidókérdés határozott megoldására irányuló követelésekkel. A szélsőjobboldal által felvetett korabeli javaslatok skálája a zsidók szakmai és gazdasági tevékenységének jogi úton történő korlátozásától a Magyarországról történő szervezett kitelepítésükig terjedt.
Bár a célszerűség és az ideiglenes jellegű taktikai megfontolások a zsidókérdésben elfoglalt álláspontjának „felülvizsgálatára” késztették, Gömbös volt az, aki politikájával előkészítette a terepet a Magyarországra és az ott élő zsidókra lesújtó csapásra. Ő kötötte Magyarország sorsát szinte megmásíthatatlanul a náci Németországéhoz. Gömbös nemcsak azzal a bethleni politikával szakított, amely „a trianoni igazságtalanságok” orvoslását a nyugati demokráciáktól és a Népszövetségtől várta, de ő volt az is, aki Magyarország külpolitikáját összhangba hozta a náci Németországéval, s lehetővé tette a birodalom későbbi behatolását és közvetlen szerepvállalását az ország életének gyakorlatilag valamennyi területén. Ezt nagymértékben megkönnyítette az a félelmetes és potenciálisan kollaboráns hatalmi bázis, amit Gömbös a hivatali ideje alatt kiépített. Az államapparátus közigazgatási és katonai bürokráciáiba be tudta vinni a saját védenceit, és – ami talán még fontosabb volt – fiatalabb, roppant nacionalista, németbarát tisztekkel töltötte fel a katonai hierarchia felső köreit, beleértve a vezérkart is. A sajtó radikalizálódása, valamint a szélsőjobboldali politikai mozgalmak és pártok virágzása ugyancsak előrevetette a későbbi zsidóellenes túlkapások árnyékát.
A Harmadik Birodalom látványos bel- és külpolitikai sikerei az 1930-as évek végén, köztük az Ausztriát bekebelező Anschluss, aminek folytán Németország határos lett Magyarországgal, az antiszemita jobboldali erőket tovább bátorították. A nácik győzelmei ugyanakkor arra késztették az egymást követő magyar kormányokat, hogy a tengelyhatalmak mögé egyre szorosabban sorakozzanak fel. A magyar jobboldalt mind nagyobb lelkesedéssel töltötte el a gondolat, hogy a tengelyhatalmak szövetségének tevékeny tagjaként az európai „új rend” megteremtésében részt vállalhatnak, s a nácik revizionista-revansista politikájának gyümölcseit learathatják. A birodalompárti politikát különösen a németbarát vezérkar és a kormányzó Magyar Élet Pártjának jobbszárnya támogatta.
A tengelybarát politika meglehetősen gyümölcsözőnek bizonyult, s lehetővé tette, hogy revizionista törekvéseit Magyarország részint valóra váltsa. A tengelyhatalmak úgynevezett első bécsi döntése eredményeként Magyarország 1938 novemberében Csehszlovákiától visszaszerezte a Felvidéket. Csehszlovákia 1939. márciusi feldarabolását követően Magyarország bekebelezte Kárpátalját. Az 1940. augusztus 30-án hozott második bécsi döntés nyomán Romániától megszerezte Észak-Erdélyt, Jugoszlávia 1941 áprilisában elszenvedett vereségét követően pedig annektálta Délvidék területét.
Az arisztokrata-konzervatív magyar vezetők, akik immár teljesen elkötelezték magukat a náci Németországgal kötött politikai szövetség mellett, csakhamar kénytelenek voltak dűlőre jutni a belföldön egyre nagyobb befolyást élvező jobboldali radikálisokkal. Bár szinte ugyanúgy megvetették a nyilas szélsőségeseket és féltek tőlük, mint a zsidók, a kormány vezetői kénytelenek voltak őket is és a németeket is megbékíteni. A magyar „nácik” ugyanis nemcsak a zsidókérdés megoldásának szükségességéért szálltak síkra, hanem egy társadalmi forradalom előidézésének szükségességéért is, amelynek véget kellett volna vetnie a konzervatív-arisztokrata elemek öröklött kiváltságainak. E vezetők valójában áldásnak tekintették, hogy a jobboldali szélsőségesek a zsidókérdést melegen tartják, mert így a figyelem a nemzetet gyötrő súlyos szociális és mezőgazdasági gondokról részben elterelődött. Ezzel magyarázható, hogy egy sor zsidóellenes intézkedést készek voltak elfogadni. Az intézkedések pedig, 1938 és 1941 között – minden egyes területi visszacsatolással párhuzamosan – egyre drákóibbakká váltak.
Az első zsidótörvény (1938. évi XV. tc.) 1938. május 29-én lépett hatályba. A törvény 20 százalékra korlátozta a zsidók részarányát a szabadfoglalkozású pályákon, valamint a tíz személynél többet foglalkoztató pénzügyi, kereskedelmi és ipari vállalkozásokban. Az 1939. május 4-én beiktatott második zsidótörvény (1939. évi IV. tc.) jóval szigorúbb volt az elsőnél, s az említett vállalkozásokban foglalkoztatható zsidók részarányát 6 százalékra korlátozta. A törvény részletes és bonyolult vallási és „faji” meghatározással is szolgált arra nézve, hogy ki minősíthető zsidónak. A nagy keresztény egyházak képviselői, ha nem is egyforma lelkesedéssel, de a parlamentben mindkét törvényt támogatták. A keresztény egyházak vezetői ugyanakkor némiképp nyugtalankodtak a harmadik zsidótörvény (1941. évi XV. tc.), a Magyarországon valaha is elfogadott messze legarcátlanabbul rasszista törvényjavaslat miatt, amely egyházközségeik tagjainak jelentős hányadát érintette. A törvény, amely a náci Németország 1935. évi nürnbergi törvényét utánozta, 1941. augusztus 2-án lépett hatályba. Egyebek között a házasságkötést és a nemi kapcsolat létesítését tiltotta a zsidók és a nem zsidók között.
A három nagy zsidótörvényt jó néhány olyan törvényhozási lépés és kormányrendelet követte, amelyek a zsidók gazdasági jólétére megsemmisítő hatással voltak, s amelyek a közép- és alsó osztálybeli zsidókat különösen érzékenyen érintették. A szegény, akár magyar származású, akár külföldi zsidók nehéz sorsát némiképp megkönnyítette azoknak az oktatási-kulturális intézményeknek és jóléti szervezeteknek a viszonylag terebélyes hálózata, amelyeket a három legnagyobb zsidó hitközség: a neológ, az ortodox és a status quo tartott fenn, külön-külön vagy közösen.
A különböző kormányok zsidóellenes intézkedései azokon az illúziókon alapultak, amelyek az uralkodó elit tagjait a német megszállásig vezérelték. Utóbbiak azt gondolták, hogy ha olyan törvényeket fogadnak el, amelyek a zsidók gazdasági hatalmát megnyirbálják és „ártalmas” kulturális befolyásukat hatástalanítják, nemcsak hogy megbékítik a szélsőjobboldaliakat – akiknek az országot gyötrő, társadalmi és gazdasági okokban gyökerező nyugtalanság kapóra jött –, de a Harmadik Birodalomnak is kedvében járnak. Az uralkodó elit mérsékeltebb tagjai, a „civilizált” antiszemiták álláspontjukat azzal indokolták, hogy a zsidóellenes intézkedések valójában maguk a zsidók létfontosságú érdekeit védik. Ez a gondolkodás abba a szélesebb, fellegekben járó feltevésbe simult bele, hogy a Harmadik Birodalom mögé felsorakozó Magyarország anélkül is kielégítheti revizionista törekvéseit, hogy cselekvési szabadságát veszélybe sodorná.
A magyar zsidóság felső rétegeinek tagjai – a hivatalos országos vezetőséget beleértve – osztották ezeket az illúziókat. Tették ezt abban a meggyőződésben, hogy az országot irányító elit a jövőben is méltányolni fogja, hogy a zsidó közösség hosszú ideje hűségesen szolgálja a magyarságot, s ezért megóvja majd a zsidók alapvető érdekeit. Kénytelen-kelletlen fogadták el azonban a sok zsidóellenes intézkedést, amelyek „a kor szellemét” tükrözték, úgymond csak taktikai jellegű lépések voltak, s amelyekre azért volt szükség, hogy a bel- és külföldi szélsőjobboldaliak „antiszemita kampányának méregfogát kihúzzák”. A magyar zsidóság felső rétegeinek tagjai hajlottak arra is, hogy egyetértsenek a kormány vezetőinek gondolatmenetével, miszerint „a legfőbb biztosítékot az antiszemitizmussal és az intoleranciával szemben” a zsidóellenes törvények alkották. Következésképpen meg voltak győződve arról, hogy a zsidók biztonsága és jóléte az alapvetően reakciós konzervatív-arisztokrata rezsim fennmaradásával elválaszthatatlanul összekapcsolódik.
Tény, hogy amíg az arisztokrata elit volt hatalmon, a magyar zsidóság létfontosságú érdekei viszonylag csorbítatlanok maradtak – még a háború alatt is. A magyar rendszer a háború éveiben is befogadott sok ezer menekültet Lengyelországból, Szlovákiából és máshonnan, s következetesen szembeszegült a németek egyre nagyobb nyomásának, hogy a zsidókérdés végleges megoldását hajtsa végre. Mialatt Európának a nácik által ellenőrzött részein a zsidókat módszeresen semmisítették meg, Magyarország mindaddig megvédte a maga 825 000 főnyi zsidóságát (beleértve azt a mintegy 100 000 kitértet is, akik Magyarország 1941. évi faji törvénye értelmében zsidónak minősültek), amíg az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállásakor függetlenségét gyakorlatilag el nem veszítette.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Magyarországnak ne lett volna szégyellnivalója. A magyarok által kezdeményezett akciók következtében a zsidók több mint hatvanezer hitsorsosukat vesztették el. Az áldozatok többsége olyan zsidó volt, akit munkaszolgálatra mozgósítottak. A többiek a Kamenyec-Podolszkij közelében 1941 augusztusában, illetve az Újvidéken és környékén 1942 januárjában és februárjában lezajlott vérengzések áldozatául estek. A történtek ellenére azonban a magyar zsidóság alig sejthette, hogy mi vár még rá.
in. Randolph L. Braham, Tibori Szabó Zoltán, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010. pp. 5-92, Randolph L. Braham
A magyarországi zsidó közösség 1867-es egyenjogúsítása után a sokoldalú fejlődés példa nélkül álló szintjét élvezte, maradéktalanul élvén azokkal a lehetőségekkel, amelyeket az országot az első világháborút megelőző érában irányító „liberális” rendszer kínált. A magyar uralkodó osztályok tagjai – a dzsentri és a konzervatív-arisztokrata vezetők – a zsidókkal szemben toleráns álláspontra helyezkedtek. Ebben nemcsak gazdasági megfontolások vezérelték őket, de az a vágy is, hogy állandósítsák uralkodó politikai szerepüket a soknemzetiségű birodalomban, amelyben a magyar nemzetiségűek kisebbséget alkottak. Magyarország feudális tradíciója folytán az uralkodó osztályok a zsidókat az üzleti életben és az iparban ösztökélték szerepvállalásra, s így az idő múlásával a konzervatív-arisztokrata vezetők és a zsidó iparosok, bankárok és pénzügyi szakértők között baráti, az együttműködésen alapuló és kölcsönösen előnyös viszony alakult ki. A zsidók maradéktalanul éltek az őket újonnan megillető tanulási lehetőségekkel is, s rövid idő múltán, ha nem is uralkodó, de befolyásos szerepet játszottak a szabadfoglalkozású pályákon, az irodalomban és a képzőművészetben.
A magyarok toleráns politikájának köszönhetően a magyarországi zsidóság jelentős része a magyar nemzet integráns részének tekintette magát. Lelkesen magáévá tette a magyarosítás folyamatát, s nemcsak úgy döntött, hogy megváltoztatja a nevét, de arra is kész volt, hogy a soknyelvű Magyar Királyság más nemzetiségek lakta területein a gazdaság korszerűsítésének és a kulturális élet magyarosításának az ügyét szolgálja. Az önrendelkezési jogot és függetlenséget követelő nemzeti kisebbségek csakhamar a status quo védelmezőit látták a zsidókban, akik nem tápláltak területi törekvéseket, s akik természetesen azt a csoportot támogatták, amelyik leginkább védte őket.
A zsidók jól tudták, hogy a rendszer az antiszemitizmus veszedelmével szemben megvédi őket. S bár a legtöbben már asszimilálódtak, nem tekinthettek el az egyre nagyobb számú antiszemita párt és mozgalom létezésétől és tevékenységétől, főképpen pedig a rágalmazási perek hatásától, amelyek közül a legismertebb az 1882–1883-as tiszaeszlári per volt. A kormány azonnali és erőteljes fellépése az akkoriban még csak szórványos és helyi jellegű zsidóellenes megnyilvánulásokkal szemben azonban a zsidók ragaszkodását a magyar államhoz még inkább elmélyítette. Ilyenformán az idő múlásával a zsidók, s közülük is főként azok, akik magyarul beszéltek és asszimilálódtak, minden korábbinál inkább a magyarok barátainak vallották magukat. Kötődésüket pedig sok esetben nemcsak a célszerűség vagy az arisztokrata-dzsentri rendszer nyújtotta lehetőségek és a biztonság iránti hála erősítette, de az odaadó hazafiasság is.
in. Randolph L. Braham, Tibori Szabó Zoltán, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010. pp. 5-92, Randolph L. Braham