BARS-HONT VÁRMEGYE
Bars, a történeti Magyarország egyik északnyugati vármegyéje, a Garam folyó középső és alsó szakaszának vidékét foglalta magában. A jelentős bányavidékké váló terület a 13. század második felében alakult nemesi vármegyévé, amelynek a 14. század elejétől a központja Léva volt. 1920-ban a trianoni békeszerződés a vármegye egészét Csehszlovákiának ítélte. Az első bécsi döntés következtében – 1938-ban – Bars déli része újra magyar fennhatóság alá került.
Bars vármegye keleti szomszédja, az ugyancsak bányáiról ismert Hont vármegye szintén a 13. század második felében szerveződött nemesi vármegyévé. A trianoni békeszerződés Hont vármegye több mint 80 százalékát csatolta Csehszlovákiához. A Magyarországon maradt részt 1923-ban a szintén kettévágott Nógrád vármegye megmaradt részével egyesítették, így jött létre a két világháború közötti „Nógrád és Hont közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegye” (K.E.E). 1938-ban, az első bécsi döntést követően Hont mintegy egyharmadát visszacsatolták Magyarországhoz.
A két visszacsatolt vármegyerészből 1938-ban, Léva székhellyel, megszervezték „Bars és Hont közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyét”. Mindkét vármegye Magyarországhoz visszacsatolt területe a második világháborút követően újra csehszlovák fennhatóság alá került, napjainkban pedig Szlovákiához tartozik.
Bars és Hont vármegye vallási és nemzetiségi megoszlását a sokszínűség jellemezte. A többnyire református magyarok és a döntően római katolikus szlovákok mellett a területen evangélikus németek és zsidók is éltek.
Az első zsidó betelepülők a 19. század közepe táján érkeztek a területre, mivel az uralkodók addig a bányavárosokkal rendelkező megyékbe zsidók letelepedését tiltották. A vármegye zsidó lakossága többnyire kistelepüléseken, szórványokban élt, azaz egykét család lakott egy-egy faluban. Néhány nagyobb lélekszámú hitközség csupán Ipolyságon, Léván, Vámosmikolán és Verebélyen létezett. A hitközségi élet döntően e nagyobb közösségek keretén belül folyt, szombatokra, ünnepekre és különböző családi eseményekre a környező kistelepülések zsidó lakosai is oda látogattak. A szórványokban élő falusi zsidó családokat évi egy-két alkalommal nagyobb hitközségek rabbijai látogatták, a kóser húst pedig ún. körzeti vándorsakter vágta, aki a területéhez tartozó településeket hetente körbeutazta.
A két világháború közötti időszakban, főleg az 1920-as években, a zsidó népesség egy részének elköltözését szinte minden kisebb település esetében megfigyelhetjük. Az országváltás okozta bizonytalan helyzet és a két ország meglehetősen ellenséges viszonya, amely a Felvidék vegyes – szlovák és magyar – lakosú falvaiban szinte állandó feszültséget okozott, a helyi zsidó lakosság menekülését vonta maga után. Többségük a vidék központi településeire költözött, ahol megélhetésük is biztosabbnak tűnt, de még inkább a nagy és jól szervezett zsidó közösség vonzotta őket.
Miután 1938-ban Bars és Hont vármegye jelentős része újra magyar fennhatóság alá került, a zsidókat megkülönböztetően sújtó törvények és rendeletek, köztük az első zsidótörvény, azonnal életbe léptek. 1939. február 4én jelent meg a felvidéki iparrevízióról intézkedő 1100/1939. M.E. rendelet, amelynek értelmében a zsidó iparosok és kereskedők iparűzési engedélye 1939. július 1jei hatállyal lejárt, ezért a hatóságoknál újakat kellett kiváltaniuk. Az új engedélyek kiadásánál a döntő szempont korabeli szóhasználattal élve a megbízhatóság volt. Azt vizsgálták, hogy az illető a két világháború közötti időszakban, tehát amikor a terület Csehszlovákiához tartozott, nem tanúsított-e a magyarság érdekei szempontjából káros viselkedést. Ebben az időszakban a megbízhatósági szempont természetesen csupán ürügy volt, 1939. október elseje után az iparengedélyek megújítására adott meghosszabbított határidő leteltét követően a Felvidéken a 10 768, zsidók számára kiadott iparengedélyből 6286-ot bevontak. A magyar parlamentben a Felvidék ügyeivel foglalkozó miniszter 1939. november 21-én elhangzott beszámolója szerint a bevont iparengedélyek mintegy 60-70 ezer zsidó egzisztenciájának megszűnését jelentette.
Az 1941-es népszámlálás adatai szerint Bars és Hont k. e. e. vármegyék 146 192 összlakosságából 3975 volt izraelita vallású és 128 kikeresztelkedett zsidó. Bars és Hont vármegye ekkor összesen 4 járásra volt felosztva (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma):
- Ipolysági járás (1228, 41 928),
- Lévai járás (731, 40 062),
- Szobi járás (206, 20 925), illetve
- Verebélyi járás (539, 31 429).
A vármegye székhelyén, Léván 1941-ben összesen 12 758 lakos élt, közülük 1271 izraelita vallású és 59 kikeresztelkedett zsidó.
A diszkriminatív intézkedések végrehajtását a továbbiakban is a szigorúság jellemezte Bars és Hontban, főleg a vármegye 1941 novemberében kinevezett új alispánjának, Hetényi Rezsőnek köszönhetően. A zsidók mező- és erdőgazdasági ingatlanairól rendelkező, 1942-ben megszületett negyedik zsidóellenes törvény (1942: XV. tc.) Bars és Hont vármegyei végrehajtásáról Hetényi alispán 1943-ban a következő adatokat közölte: a vármegye ún. Közjóléti Szövetkezete hatáskörébe tartozott az 5 hold alatti „zsidóbirtok” szétosztása, amelyből a vármegye területén összesen mintegy 260 katasztrális holdnyi földbirtok volt. Az 5100 katasztrális hold közötti földbirtokok szétosztását a megyei Vitézi Szék végezte, a zsidóktól elvett földeket az első és a második világháborúban érdemeket szerzetteknek – vitézeknek, tűzharcosoknak, sebesülteknek és rokkantaknak – osztották szét. A 100 katasztrális hold feletti birtokokat, amelyek a vármegye 14 településén voltak, szintén a Közjóléti Szövetkezet osztotta szét, elsősorban kis- és középbirtokosok között. Bars és Hont területén 1943 folyamán összesen 7801 katasztrális holdnyi földbirtok került újraosztásra.
A Magyarország zsidó lakosságának gettókba tömörítéséről intézkedő rendelet 1944. április 28-án jelent meg (1610/1944. M.E. rendelet). A miniszterelnöki rendelet megjelenésének másnapján Hetényi alispán felszólította megyéje valamennyi főszolgabíróját és polgármesterét, hogy minden egyes érintett településen a gettósítás lebonyolítását haladéktalanul készítsék elő. Az Ipolysági járás főszolgabírójának, Pályi Pálnak a zsidók átköltöztetésére vonatkozó javaslata már aznap, április 29-én elkészült. Hetényi a gettósítás általános irányelveként többek között a következőket írta: „A zsidóságot tömöríteni kell lehetőleg olyan helyekre, ahol helyben csendőrőrs, de legalább is községi, vagy körjegyző van. A kijelölt községekben lakónegyedet, vagy utcát kell javaslatba hozni, ahol zsidók kizárólagos lakhatását lehet elrendelnem. Férőhely biztosítási szempontból egy szobára egy családot, de legalább négy főt kell számítani. A kijelölt utcákba tartozó házaknak azok az épületek tekintendők, amelyeknek egyetlen kapubejárata ebbe az utcába nyílik. Az oly épületeknél, amelyeknek egyik kijárata kijelölt utcába, a másik pedig tilalmazott területre nyílik, az egyik kijáratot meg kell szüntetni.”
Meg sem várva a főszolgabírók válaszát, Hetényi alispán már május 4-én kijelölte a vármegye területén lakó zsidók gettóit. Az Ipolysági és a Szobi járásban élők gettója Ipolyságon, a Lévai járásban élőké Léván, a Verebélyi járásban élőké pedig Verebélyen jött létre.
Az Ipolysági és a Szobi járás zsidó lakosságát május 4-ét követően szállították az ipolysági gettóba. A gettót június 8-án ürítették ki, ekkor a gettóban élőket a Balassagyarmat melletti Illési-pusztára (Nógrád vármegye) vitték, dohánypajtákban és istállókban helyezték el őket.
A Lévai járás zsidó lakosságát május 10-ét követően szállították Lévára, ahol a vidékiek számára az egyik kaszárnya gettóként működött. Léva zsidó lakosai a városban létesített gettóba költöztek. Június elején mindkét gettó lakóit átvitték a megye bevagonírozási központjába, a város határában lévő dohánygyárba.
A Verebélyi járás zsidó lakosságát május 9-én szállították a verebélyi gettóba. A gettót június 10-én ürítették ki, ekkor a verebélyi gettóban élőket a megye bevagonírozási központjába, a lévai dohánygyárba szállították át.
Ferenczy László csendőr alezredes jelentése szerint Léváról 1944. június 13-án 3000 zsidót deportáltak Auschwitzba, a balassagyarmati bevagonírozási központból pedig két vonat indult Auschwitzba: június 11-én és 14-én, összesen 5820 deportálttal.
A háború után a terület a Szobi járás kivételével újra csehszlovák fennhatóság alá került. A visszatérő túlélők a közösségi életet néhány helyen ugyan megújították, de döntő többségük 1949-ben elhagyta az országot. Nagy részük alijázott, kisebb részük pedig a tengerentúlra ment. Napjainkban az egykori Bars és Hont vármegye területén a zsidó lakosság lélekszáma elenyésző.
- in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 190-220, Frojimovics Kinga, Horváth Rita