BARANYA VÁRMEGYE

A 18. század első harmadától Magyarország területére bevándorló zsidókat Baranya vármegye sokáig nem fogadta be. A század közepétől a vásárokat, a piacokat felkereső zsidók száma fokozatosan gyarapodott. Számukra Mohácson az 1760-as évek elején az egyik szekszárdi zsidó bérletében már zsidó konyha működött.

A zsidók baranyai betelepedésének kezdete a század utolsó harmadára tehető, tartós baranyai megtelepedésük alakulását 1775-től követhetjük nyomon. Az ebben az évben keletkezett, első ismert baranyai összeírásuk 32, türelmi adót fizető zsidó háztartásfőt tüntetett fel. Az 1778-as összeírás már 63 zsidó családot tartalmaz, amelyek tagjai főként a Batthyány, az Esterházy és a Habsburg család birtokain éltek. Zsidó szempontból akkoriban a két legnépesebb település Dárda (15 család, 70 fő) és Baksa (7 család, 27 fő) volt. Az 1784-ben készült népszámláláskor a megye több mint 70 helységében, immár 124 családban, 584 személyt regisztráltak.

A század utolsó, 1798. évi összeírásának csak a megyei összesítése ismert: 136 családban 637 személyt írtak össze. Az 1781. évi létszámhoz képest (397 fő) a szaporulat jelentősnek tekinthető. A vármegye területén élő zsidóság lélekszáma a 19. században folyamatosan növekedett, a

20. század első évtizedeiben viszont csökkent. A népszámlálások adatai szerint a közösség lélekszáma (zárójelben a zsidóságnak az összlakosságon belüli aránya, százalékban) 1828-ban 1539 (0,7), 1840-ben 1796 (0,8), 1869-ben 6269

(2,2), 1880-ban 7483 (2,55), 1890-ben 8779

(2,7), 1900-ban 9260 (2,8), 1910-ben 8828 (2,5),

1920-ban 7347 (2,5), 1930-ban 6590 (2,1), 1941-ben pedig 6682 (1,8) volt.

 1840 és 1869 között ugrásszerű növekedés figyelhető meg. Ebben minden bizonnyal szerepet játszott a szabad költözésüket, valamint az iparűzés, a gyáralapítás szabadságát lehetővé tevő 1840:XXIX. tc. is, ami az 1840-es évtized közepén zajló, galíciai és morvaországi eredetű bevándorlási hullám hatását felerősítette.

A baranyai zsidóság az 1840-es évekig a vidék lakója volt, a megye területén szórványok-ban élt. Az országosan jellemző folyamatoknak megfelelően itt is koncentrálódásukat figyelhetjük meg; a kisebb településekről egyre nagyobb vonzáskörzetű piacközpontokba és városokba tartottak. 1941-ben a vármegye 133 településén, azaz a települések 39,6 százalékában voltak megtalálhatók. Ezek közül 103 településen, tehát az általuk lakott települések 77,4 százaléká-ban, az összes izraelita lakos csupán 6,1 százaléka élt; településenként 10 főnél kevesebben (12 család) laktak. A lélekszámukban 1900 után megfigyelhető apadás elvándorlásuknak és természetes szaporodásuk csökkenő tendenciájának az eredménye.

Az első izraelita hitközségek a vármegyében a 19. század első évtizedeiben alakultak, feltehetően Mágocson és Dárdán, 1828-ban ugyanis e két településen állt zsinagóga. Az izraelita községkerületek 1868-as beosztása szerint Tolna és Baranya vármegye, valamint Pécs neológ hitközségei a X. községterülethez, 1921-ben viszont – Zalával és Somoggyal együtt – a VI. kerülethez tartoztak Nagykanizsa székhellyel. A vármegyében 1885-ben 7 izraelita anyakönyvi kerület működött. 1944 áprilisában a Magyar Zsidók Központi Tanácsa német rendeletre készült felmérése 5 baranyai anyahitközség adatait rögzítette. Közülük négy – Mohács, Pécs, Pécsvárad és Siklós – neológ, egyik pedig – Mágocs – status quo ante szerveződésű volt.

A baranyai zsidók a gazdasági életben az országos viszonyoknak megfelelően vettek részt. A vármegye zsidóságának háromnegyede 1930-ban elsősorban kereskedelemből és a hitelágazatból (49,4 százalék), illetve az iparból (26,4 százalék) élt, és a vármegye lakosságán belül a kereskedelemben, Pécsett pedig a hitelélet-ben is meghatározó szerepet játszott. Kiemelkedő arányban dolgoztak a közszolgálati és szabadfoglalkozású pályán (7,9 százalék), az ügyvédi praxisok háromnegyedével s az orvosi praxisok felével ők rendelkeztek. A mezőgazdaság-ban (3,3 százalék) kisés középbirtokok tulajdonosaiként voltak nagyobb arányban jelen.

Az 1941. évi népszámlálás szerint az izraelita/összes népesség megoszlása a vármegye járásaiban a következő volt (zárójelben az izraelita, illetve az összlakosság lélekszáma): Dárdai járás (95; 29 974), Hegyháti járás (299; 44 386),

Mohácsi járás (108; 38 891),

Pécsi járás (64;40 794),

Pécsváradi járás (243; 33 732),

Siklósi járás (412; 38 537),

Szentlőrinci járás (210, 32 675) és

Villányi járás (370; 28 298).

1941-ben Pécs törvényhatósági jogú városban 3486 izraelita élt, ami a 73 000 lakosú város népességének 4,8 százalékát jelentette, Mohács megyei városban pedig a 18 355 lakos közül 707 vallotta magát izraelitának, tehát az összlakosság 3,85 százaléka.

A vármegyében 1941-ben összesen 378 584 lakos élt, ezek közül 5984 vallotta magát izraelitának, ami az össznépesség 1,58 százalékát jelentette.

A központi végrehajtó hatalmat, a vármegyékben képviselő főispáni tisztet a második világháború idején Baranyában Blaskovich Iván (1938 márciusától 1943 januárjáig), majd Nikolits Mihály (1943. január 20ától 1945 januárjá-ig) töltötte be. 1944. október végétől a megye nyilas főispánja néhány héten át Ivándi Péter volt. Nikolits Mihály kereszténynemzeti, konzervatív szellemben látta el feladatát. Az 1938-tól sorra megjelenő, a zsidókkal szembeni diszkriminatív intézkedéseket elfogadta és képviselte hivatalában, az 1944 márciusától folytatott, németekkel kollaboráló kormányzati politikával azonban nem értett egyet.

A vármegyei közigazgatás irányítója, a törvényhatóság első tisztviselője 1938 márciusától 1945 májusáig vitéz Horvát István alispán volt. Horvát Nikolitséhoz hasonló eszmeiségű politikusnak vallotta magát, azzal a lényeges különbséggel, hogy ő a nyilashatalomátvételig nem nyújtotta be lemondását, együttműködött a kormányzat bűnös politikájának végrehajtásában. A Lakatoskormány 1944 szeptemberé-ben őt bízta meg a déli hadműveleti területek kormánybiztosi feladatai ellátásával. Kormánybiztosi működése alatt az alispáni teendőket Dávid Pál vármegyei főjegyző látta el.

1944 késő nyarán és kora őszén a megye erős embere Hajnácskőy László ezredes volt. Hajnácskőy a IV. (pécsi) csendőrkerület pa-rancsnokaként nagy befolyással rendelkezett a baranyai közigazgatási hivatalszervezetben: főszolgabírói értekezletet hívott össze, ahol érvényesíteni tudta akaratát, utasításokat küldött szét a körjegyzőségeknek, befolyással volt a Közellátási Hivatal és a pénzügy-igazgatóság tevékenységére, és szorosan együttműködött a német Sicherheitsdiensttel (SD). Mindezt egyetlen, a kormányzat által kijelölt cél, a zsidóság kifosztása és eltávolítása érdekében.

Az országos rendelkezéseknek megfelelően 1938-tól helyi szinten is megkezdődött a zsidóság életlehetőségeit korlátozó intézkedések vég-rehajtása. Az 1939:IV. tc. hatálybalépése után al-ispáni rendelkezésre felmérték a megyében lévő gyárakat, ipartelepeket és más üzemeket, a zsidó tulajdonban lévő üzleteket, ingatlanokat, erdőés földbirtokokat. Iparügyi miniszteri rendelkezésekre Baranyában községenkénti kimutatások készültek a zsidóknak tekintett személyek tulajdonában lévő iparjogosítványokról, az ipari és kereskedelmi vállalkozásokról. Az alispáni rendeletre 1940 márciusában beérkezett főszolgabírói jelentések szerint – kiegészítve a déli területek visszacsatolása után készült kimutatásokkal – Baranya vármegyében 1942-ben 458 zsidónak tekintett és 24 kivételezett zsidó személy tulajdonában volt ipari vagy kereskedelmi vállalkozás. Ők ekkor az összes ipari és ke-reskedelmi vállalkozók 5 százalékát jelentették.

 A törvény az iparengedélyek 6 százalékra való korlátozását községenként rendelte el, a járási kimutatások is így készültek. Baranya 308 települése közül 1940-ben (tehát a visszacsatolt területek nélkül) az előírt arányt 62 településen haladták meg a zsidó tulajdonú vállalkozások. Jellemző, hogy ezt 22 helységben egyetlen zsidó vállalkozó jelentette, szinte kivétel nélkül a helyi boltos vagy a kocsmáros. A visszacsatolt 34 település közül Újbezdánon egy (8,3 százalék), Baranyaváron pedig három (6,8 százalék) vállalkozással érvényesült a zsidók 6 százalék feletti „gazdasági térfoglalása”. Pécsről a negyvenes évek elejéről nem maradtak fent hasonló tartalmú kimutatások.

A Dunántúl 1944. október 15-i számában a pécsi pénzügy-igazgatóság a megye településein összesen 171 (Mohácson 31) üzlet és üzem vonatkozásában hirdette ki értékesítési szándékát, Pécsett pedig szeptember 10-én 206 üzlet és üzem árukészletét, berendezési és felszerelési tárgyait kínálta eladásra. E listák szerint 1944 őszére az 1942-ben zsidó tulajdonban levő üzletek 82,7 százaléka szűnt meg, illetve került állami vagy keresztény magántulajdonba, a „közérdekből” fenntartott, ezért értékesítési listára nem került kisszámú üzletet és üzemet nem számítva.

A hónap elejétől zajlott a zsidó lakosság településenkénti összeírása, amelyet a csendőrség Nyomozati Értesítőjének 1944. április 4-i számában közzétett 6136/1944. B.M. VII. res. számú bizalmas belügyminiszteri utasítás rendelt el. A névjegyzékek nem maradtak fenn teljeskörűen, Mohácson és – hivatalos formában – Pécsett nem is készültek el. Horvát István április 17-én, 7409/alisp. 1944. számú rendeletében utasította a főszolgabírókat, hogy a csendőrség Nyomozati Közlönyében (sic!) megjelent, s „a csendőrőrs parancsnokságok által másolatban továbbított ilyen belügyminiszteri rendelkezéseket az illetékes közigazgatási szerveknek végre kell hajtani”. Ezzel a megyei közigazgatási apparátus a zsidó lakosság elpusztításának a szolgálatába állt.

Megkülönböztetésükkel, számbavételükkel és helyhez kötésükkel egyidejűleg megkezdődött a zsidók kifosztása. 1944. április 7-én a pécsi kerületi csendőrnyomozóalosztály vezetője,  

Decleva Dénes százados Budapestre utazott, ar-ra a belügyminisztériumi értekezletre, amelyen Baky László államtitkár és Endre László (akkor hivatalosan még Pest megyei alispán) is részt vett. Decleva parancsnokának írt jelentéséhez csatolta az ott kiosztott, Baky által aláírt, már április 4-én elkészült, háromoldalas rendeletet. A hivatalosan április 7-én keltezett, 6163/1944. B.M. res. számú rendelet „szigorúan bizalmasan” tartalmazta a kormányzat szándékát, amely szerint „az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól”. A tisztogatást területenként rendelte el, ennek során a zsidókat nemre és korra való tekintet nélkül kijelölt gyűjtőtáborokba rendelte szállítani.

Április 19ére táviratilag Budapestre rendelték a szegedi, a pécsi és a szombathelyi csendőrkerületek parancsnokait, a nyomozóalosztályparancsnokokat és a rendőrség vezetőit. A megbeszélésen elnöklő Baky tájékoztatta a megjelenteket, hogy a jugoszláv határ mentén is ki kell telepíteni a zsidókat. A déli határzónához Baranya és Zala déli járásai – a baranyai háromszöggel és Muraközzel –, valamint a Bácskának a Ferenccsatornáig terjedő része tartozott. A „déli határsáv soron kívüli zsidótalanítására” Hajnácskőy László tett javaslatot a belügyminiszternek, majd a végrehajtás az ő vezényletével, közvetlen utasításaira történt.

Baranyában az akció a Dárdai, a Villányi és a Siklósi járás egészét, valamint a Szentlőrinci járás településeinek nagyobb részét érintette. A „tisztogatás” az április elején körvonalazódott terveknek megfelelően zajlott. Április 26ától kezdve a zsidó lakosságot néhány nap alatt elfogták, s vasúton vagy szekérrel a Dárdán és a Siklóson kialakított gyűjtőtáborokba szállították. Az ismeretlenbe vezető út előtt, otthonaik-ban a készülődésre csupán egykét órát hagytak. A gyűjtőhelyekről néhány nap múlva valamennyiüket Barcsra vitték. A határsáv „teljes zsidótalanítását” célzó akciót megelőző, egész megyére kiterjedő razziák során idegen állampolgárságú, az ország területén engedély nélkül tartózkodó zsidókat nem találtak.

Barcsról május 12-én Kaposvárra került az Unió Malomban őrzött zsidók nagy része, valószínűleg a délsomogyiak. A tábor maradék lakóit, köztük a délbaranyai zsidókat, május 27-én Sopronon át német területekre vitték.

Az 1944. május 30-án kelt, 8929/b. kt. 1944. számú csendőrségi összesítő jelentés szerint „… a pécsi csendőrkerületben mindössze 1580 zsidó került a barcsi gyűjtőtáborba”. Az 1941. évi népszámláláskor az érintett baranyai járásokban 1157 zsidónak tekintett személyt számoltak össze, a négy délsomogyi járásban pedig 1472 főt. (A délsomogyi járásokból a nagykanizsai gyűjtőtáborba is kerültek zsidók, feltehetően a Csurgói járás lakói.) Az időközben elhaltak, munkaszolgálaton távollevők, illetve a Szentlőrinci járás ezen akcióban nem érintett településeinek (köztük Szentlőrinc) zsidó lakosait nem számítva, az akkor elhurcolt délbaranyai zsidók számát mintegy 9501000 főre becsülhetjük.

A határterületi zsidóság elszállítása után megmaradtak koncentrálására Baranyában két gettót állítottak fel. Pécs és a Pécsi járás zsidó lakói Pécsett, Mohács, a Hegyháti, a Mohácsi, a Pécsváradi és a Szentlőrinci járás maradék zsidó lakói Mohácson váltak zárt területek foglyaivá. A sajtónak tett nyilatkozatok szerint a hatóságok a pécsi gettóban 3400 személy (a pécsiekhez kell számolnunk a Pécsi járás kisszámú zsidó lakosságát is), a Mohácson kialakított két gettóban pedig 1171 ember (564 mohácsi, 605 baranyai) összezárásával számoltak.

A mohácsi gettó kiürítése 1944. június 28-án kezdődött, s másnap fejeződött be. Az innen elhurcolt zsidók – a gettóból történt munkaszolgálatos behívásokat és a haláleseteket követően

– valamennyivel több mint ezren lehettek. Június 29–30-án felszámolták a pécsi gettót is. Az utolsó napokban a mentesítetteket, a vegyes házasokat, a korábban a lakásaikban meghagyott orvosokat is bevitték az elzárt területre. Innen a város utcáin, gyalog, a Lakits-laktanyába kísérték a szerencsétleneket, ahol a mohácsi és a bonyhádi gettókból átszállított zsidókkal együtt július első napjaira több mint 5000 embert zsúfoltak össze embertelen körülmények között. A gyűjtőtábor és egyben vagonírozási központ őrségét a csendőrség és a német SSek látták el. Az elszállítás előtt a zsidó kórházi betegeket (és elmebetegeket) is az állomásra vitték. Az első vonatot a pécsiek zömével július 4-én, a másodikat a baranyai vidékiekkel és a július 1–2-án ideszállított tolnaiakkal, július 6-án indították el. A kassai határállomáson át – Vrancsik István feljegyzései szerint – az első szerelvény július 6-án 3100 személlyel, a második július 8-án 2523 személlyel lépett ki az országból Auschwitz úti céllal.

A Lakits-laktanyában a bevagonírozás előtt, belügyminisztériumi rendelkezésre vegyes bizottság alakult a polgármesteri hivatal, a rendőrkapitányság, a csendőrparancsnokság, valamint a „szállítmányt” átvevő Gestapo egy-egy képviselőjéből a zsidónak tekintett, „vegyes házasságban” élők mentesítési kérelmeinek elbírálására. Ekkor néhányan még megmenekültek.

A vészkorszak után lassanként hazatérő zsidók megkezdték elpusztított közösségeik újjászervezését. A vármegye 1937. december 31-i határai között 1947-ben 5 hitközség működött: Mohácson, Pécsett, Pécsváradon, Siklóson és Mágocson. A mágocsi 1947-ben megszűnt. A megmaradt 4 kongresszusi szerveződésű hitközséghez összesen 23 helység tartozott. 1950-ben az egyedüliként megmaradt pécsi anyahitközség (fiókhitközségei Mohács és Szekszárd voltak) 28 szórványtelepülésével a III. Dunántúli (Kaposvári) Községterülethez sorolódott.

A visszatértek vándormozgalmának feltérképezhetetlensége és a felmérések bizonytalanságai miatt a megmaradt baranyai zsidókra vonatkozó számok nem lehetnek pontosak. A Zsidó Világkongresszus Magyarországi Képviselete Statisztikai Osztályának felmérése szerint a négy működő megyei hitközség 1949-ben 1104 zsidót tartott nyilván, s ez az 1941-es lélekszám 16,5 százalékát jelentette. E szerint a vármegye zsidó lakosainak legalább 83,5 százaléka elpusztult, vagy elhagyta lakhelyét.

A Baranya Megyei Levéltár 1938–1950 közötti, zsidókkal és cigányokkal kapcsolatos dokumentumairól – a Yad Vasem Archives magyarországi levéltári programja keretében – Karsai László és Molnár Judit készített mikrofilmes adattárat, amelyet beleegyezésükkel a levéltár a rendelkezésemre bocsátott, nagymértékben segítve ezzel munkámat. Ezúton köszönöm Karsai László, Molnár Judit és a BAML munkatársai önzetlen segítségét.