ZEMPLÉN VÁRMEGYE ZSIDÓ TÖRTÉNETE

Zemplén megyében több tényező együttesen eredményezte a zsidóság korai térfoglalását.

A megye számos nagybirtokán nyílt lehetőség az ismert gazdasági tevékenységek űzésére: szesz és sörfőzésre, ezek árusítására, bor és terményértékesítésre, mészárszék és kocsmabérletre, amely a 18. század legelejétől nemcsak az izraeliták számának gyors növekedését, hanem jövedelem és tőkefelhalmozást is biztosított. Ez vált a szőlőtermelés, illetve a borkereskedelem alapjává, amely a hegyaljai településeken (például Sátoraljaújhely, Tokaj, Tarcal, Tolcsva, Mád, Bodrogkeresztúr) az izraeliták fő profilja lett. Emellett a 19. században szüntelenül zajlott a galíciai zsidóság betelepedése, akik a falvakban mezőgazdasági termeléssel (gyakran törpebérleteken), valamint házaló és szatócskereskedéssel foglalkoztak, s életmódjuk sem különbözött a parasztságétól. Mindennek következtében számuk 1910-ig mintegy 33 000 főre emelkedett (az össznépesség 9,6 százaléka), a két világháború között azonban a filoxéravész hosszan tartó hatásaként, illetve a Trianon után periferikus helyzetbe került területekről (elsősorban a fiatalabb, iparral, kereskedelemmel foglalkozó népesség közül) sokan elvándoroltak, a paraszti, félparaszti népesség életkörülményei pedig kedvezőtlenebbé váltak. Így az 1941es népszámlálás szerint a csonka Zemplén vármegyében élő izraeliták lélekszáma 14 535, azaz a népesség 7,2 százaléka volt, akik a megyeszékhely, az egykori forgalmi, kereskedelmi központ, Sátoraljaújhely mellett (4160; 18 427) szétszórtan, jórészt falusi településeken éltek, s az egyes járásokban egyenletesen oszlottak meg (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma az 1941. évi népszámlálás adatai szerint):

Bodrogközi járás (2764; 42 304),
Sárospataki járás (1668; 35 442),
Sátoraljaújhelyi járás (1777; 32 624),
Szerencsi járás (2092; 52 792) és
Tokaji járás (2074; 20 379).

A vármegyében 1944 áprilisában 28 ortodox, 2 neológ és 1 status quo ante, összesen 31 hitközségről készült adatfelvétel – amelyek között 20 anya és 11 fiókhitközség volt –, ami az egykori fejlett szervezeti életre utal. 1944 elejére azonban jelentős részük teljesen elszegényedett (például Szomotor, Zemplénagárd), oktatási, kulturális és szociális segélyezési intézményeik – amelyek számos településen az 1920as években élénk társadalmi tevékenységet folytattak, s a zsidóság önszerveződésének fontos bázisai voltak – nem működtek, illetve szervezetük és vezetőségük felbomlott (például Ladomér), amely az izraelita közösségek további atomizálódását gyorsította.

Az 1930-as évek végétől a zsidótörvények végrehajtására Zemplén megyében is több intézkedés, valamint kiegészítő rendelet született. A sátoraljaújhelyi járásban 1939 októberében az izraelita kereskedések beszüntetéséről határoztak (amely egy körjegyzői jelentés szerint az áremelkedések s az ellátás színvonalának romlása következtében a „lakosság körében meglehetős nagy elégedetlenséget váltott ki”), s más vállalatok is (hengermalmok, kőbányák, faraktárak) az iparengedélyek megvonása után kerültek üzemen kívül. A nagyszámú izraelita szőlő és földbirtok, valamint a bérletek miatt is különös jelentősége volt az 1942. évi XV. tc. végrehajtásának. Számos településen (például Tokaj, Tolcsva, Bodrogzsadány) rendelték el ugyanis az 5 holdon aluli „zsidó ingatlanok és tartozékaik átengedését”, majd a Zemplén Vármegyei Közjóléti Szövetkezet elkezdte a keresztény igénylők közötti szétosztásukat. Ez elsősorban az agrártermeléssel és értékesítéssel foglalkozó paraszti kispolgári réteget sújtotta.

Lengyelország német megszállása után és az 1942 márciusában kezdődő szlovákiai deportálásokat követően Zemplén megye egyik fő központja lett a menekülő lengyel és szlovák zsidók ezreinek. Ezért nem véletlen, hogy a megye területén három internálótábort létesítettek (a határ menti Garanyban, Ricsén és Csörgőn), ahová a menekülteken kívül magyarországi izraelitákat is szállítottak (azokat például, akik honosságukat nem tudták megfelelően igazolni). Másokat a határszakaszon fogtak el és adtak át a szlovák csendőröknek, de a keresztény és izraelita családok által befogadottakat is szigorúan ellenőrizték, tartózkodási helyük elhagyását tiltották.

Mindezzel párhuzamosan a jobbra tolódó helyi politikai elit, illetve a második zsidótörvény után átalakuló törvényhatósági bizottság az izraeliták eltérő származású és életmódú csoportjaival vagy az asszimilációval kapcsolatos állásfoglalása is megváltozott. Az egykori (a liberális hagyományokban gyökerező) toleránsabb és a megyei zsidóság differenciált megítélése helyett a „zsidófürt” levágatásának kezdeményezésével kapcsolatban deklarálta a közgyűlés 1941-ben, hogy a „zsidóság expanzivitásával szemben a védekezés legegyszerűbb módja éppen a megkülönböztető kaftán és pajesz viselet volna, melyet inkább kötelezővé kellene tenni mindazokkal szemben, akik zsidó mivoltukat nem jelképes külsőségekben, hanem a szellemi, erkölcsi és gazdasági élet terén érvényesítik a magyarság rovására, mert éppen azok részéről forog fenn nagyobb veszély, akik külsőleg ugyan igen, de belsőleg annál kevésbé asszimilálódtak, és így észrevétlenebbül fertőzhetik meg a magyar életet”.

A német megszállást követően folytatódott az országos rendeletek következetes érvényesítése. 1944 áprilisában intézkedtek a „zsidófajú egyének” fegyvertartási és viselési engedélyeinek visszavonásáról, a legtöbb településen a rádiókészülékeket, a kerékpárokat és az írógépeket is elvették tulajdonosaiktól.

Zemplén vármegyét az I. hadműveleti zóna VIII. (kassai) csendőrkerületébe sorolták, így az 1944. április 7-én kelt bizalmas belügyminisztériumi rendelet, valamint az április 12-én Munkácson a csendőrparancsnokoknak és a közigazgatás vezetőinek tartott értekezlet döntése szerint, az orosz csapatok közeledtére hivatkozva a megye területén országosan az elsők között, április 15-én (Kárpátaljával egy időben) kezdték a gettósítást. Csupán egyetlen településen, a megyeszékhely Sátoraljaújhelyen jelöltek ki az izraeliták számára kényszerlakhelyet, amelyet a rendkívül gyors (rajtaütésszerű és a legkisebb ellenállással sem számoló) végrehajtás szándéka (a munkácsi értekezlet egy hetet irányzott elő), illetve a kistelepüléseken élők magas aránya indokolhat. Így a mindössze négy nap alatt végrehajtott koncentrációt követően – amit Bornemisza Miklós alispán a járási szolgabírókkal és a csendőrparancsnokokkal irányított – Északkelet Magyarország és az egész Felvidék egyik legzsúfoltabb, mintegy 13 000 (más adatok szerint 15 000) főt koncentráló és a legembertelenebb életfeltételeket biztosító gettója jött létre, ahová a helyi tisztviselők és csendőrök túlbuzgósága folytán, a második és a harmadik zsidótörvény alapján mentesülőket (zsidóknak nem minősülőket) is beszállítottak. Szerencs, valamint a Szerencsi járás izraelitáinak többsége a miskolci gettóba került.

Hasonló gyorsasággal került sor a zempléni zsidóság értékeinek „őrizetbe vételére”, azaz ingóságaik elkobzására. Már április 20-án fel kellett függeszteni az elvett javak munkácsi központba szállítását, mivel ott „néhány napig az eddig átvett értékek rendezése és továbbítása történik”, továbbá elkezdődött állatállományuk elárverezése. A május 1-jei alispáni jelentés szerint az izraelitáktól átvett készpénz és egyéb értékek a Szerencsi járásban 1 025 000 pengőt, a Bodrogközi járásban 2 527 000, a Tokaji járás-ban pedig 317 000 pengőt tett ki.

A deportálás egy hónappal a gettósítást követően, május 16án kezdődött, s további három transzporttal (május 22-én, 25-én és június 3-án) Kassa vasúti parancsnoka szerint 12 621 személyt, míg a zsidó tanács június 22-i, Sztójay miniszterelnökhöz intézett petíciója szerint körülbelül 15 000 főt szállítottak Auschwitzba.

A deportálással egyidejűleg több településen. például Sárospatakon – elkezdődött az izraeliták ingatlanainak igénybevétele, miközben a helyi közigazgatás vezetői azt szorgalmazták, hogy a „nagy lakásínségre tekintettel, és arra, hogy az igénylők szeretnének mielőbb bejutni a részükre kiutalt lakásokba, nagyon fontos volna annak rendezése, hogy az igénybevételi véghatározatok – fellebbezésre való tekintet nélkül végrehajthatók lennének”.

Zemplén vármegye zsidóságának veszteségei országos összehasonlításban is rendkívül súlyosak voltak. 1949-ben – az ismét lecsökkent területen – 13 hitközség működött, a hozzájuk tartozó helységek száma (ahol izraeliták éltek) 15, létszámuk pedig mindössze 1149 fő. Azaz – a területi változásokat figyelembe véve – a zempléni zsidóság mintegy 85-88 százaléka pusztult el.

A vészkorszak eseményeinek, illetve a felelősség kérdésének megítélését s ezzel összefüggésben a világháború után felbukkanó antiszemita megmozdulások sajátos értékelését, annak ideológiai, politikai motivációit és érvrendszerét jól tükrözi az 1946 júniusában kelt, a belügyminiszterhez címzett jelentés a Zemplén megyei zsidóellenes hangulatról. Ebben ugyanis Nagy Ernő főispán utólag felmentette a megye lakosságát és közigazgatási apparátusát, s az izraeliták pusztulásáért egyöntetűen „a németeket és néhány megkótyagosodott embert” tett felelőssé. Majd megállapította, hogy míg korábban a keresztény népesség egyetértésben élt a zsidósággal, s a legnagyobb részvéttel volt a második világháborús sorsa iránt (ami ismét a felelősség valós felvetését akadályozta meg), addig most „az antiszemitizmus erősen terjed a nép között, s a társadalom minden rétege gyűlöli a zsidót”. Ezért pedig a főispán a visszatért zsidó ifjúságot okolja, akiket nem a megbocsátás (!), hanem „a bosszú szelleme vezet”. S mivel – folytatódik az érvelése – a hivatalok tisztikarában és a rendőrség, kivált a politikai rendőrség tagjai között számarányukat messze meghaladóan kaptak helyet (emellett a „nagybani csempészetnek is ők a mesterei”), ez számos, példákkal igazolni kívánt törvénytelenségre (elsősorban bosszúból történő internálásokra) adott számukra lehetőséget. S ez váltotta ki és igazolta a főispán szerint az antiszemitizmus terjedését, valamint az izraelita tisztviselők és rendőrök állásukból való felfüggesztésének vagy más megyékbe való áthelyezésének a belügyminiszternél való kezdeményezését.

in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp.1373-1391, Csíki Tamás