Zsidó lakosok száma és aránya Járásonként és Településenként, 1840-1941 között. (KSH adatbázis)
Tartalom: BODROGKERESZTÚR, CIGÁND, ERDŐBÉNYE, GARANY, KIRÁLYHELMEC, MÁD, MEGYASZÓ, OLASZLISZKA, RICSE, SÁROSPATAK, SÁTORALJAÚJHELY, SZERENCS, TÁLLYA, TARCAL, TISZALÚC, TOKAJ, TOLCSVA
Szerencsi járás
A Szerencsi járás székhelyén a 19. század legelején alakult hitközség (első elnöke Bilitzer Jakab földbérlő volt), amely szentegyletet, jesivát, majd komaegyletet is működtetett, elemi iskolája viszont az állami iskola megnyitása után feloszlott. A település cukorgyára, uradalma, valamint közlekedési (vasúti) gócponttá fejlődése kedvező gazdasági lehetőségeket biztosított, így az izraeliták száma a 19. század végéig jelentősen emelkedett. A közösség lélekszáma 1910-ben 919 volt, amely a népesség 15,1 százalékát tette ki, de mivel a tagság létszáma a két világháború között stagnált, 1941-ben sem voltak sokkal kevesebben, s akkor 916 főt számoltak össze, akik a lakosság 12 százalékát alkották. 1918 júliusának utolsó napjaiban Szerencsen is zsidóellenes akciókra került sor: többeket letartóztattak, illetve árukészleteket és készpénzt koboztak el.
A hitközség élén 1944-ben Engel Mór borkereskedő és Lemberger Ernő anyakönyvvezető rabbi állt.
A Szerencsi járásban az 1940es évek elején a következő településeken éltek izraeliták (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma az 1941. évi népszámlálás adatai szerint):
A szerencsi zsidókat 1944 tavaszán a helyi zsinagógában és a hitközségi épületekben gyűjtötték össze. Ezt megelőzően Nemes Géza cukorgyári igazgatót az izraelita tisztviselők „visszahagyása” miatt, amely a termelés zavartalanságát célozta, internálták. 1944. június elején, a járás zsidóságának többségével együtt a szerencsieket is a miskolci téglagyári gettóba hurcolták. Deportálásukra június 14-én és 15-én került sor.
A második világháborút követő elvándorlás eredményeként a maradék szerencsi hitközséget, amelyhez 1949-ben 6 település tartozott, összesen 147 fő alkotta. Elnöke Groszmann Jenő volt.
A Szerencsi járás településén már a 18. század második felében működött hitközség, néhány évtized alatt oktatási és szociális intézményei kiépültek, sőt jesivája és virágzó hitélete országosan ismertté tette, s távolabbi megyék, valamint nagyobb városok zsidóságát is vonzotta. S bár a közösség az ortodoxia egyik fő bázisa maradt, ahol a haszid befolyás erőteljesen érvényesült, a 19. század végétől az újabb generáció gyermekeit az állami iskolába adta (itt izraeliták is tanítottak), s a helyi közigazgatásban ugyancsak részt vett.
A két világháború között a fiatalabb korosztály értelmiségi és kereskedelemmel foglalkozó tagjai közül sokan elköltöztek Mádról. Az izraeliták összlétszáma 1910-ben 729 fő volt, a népesség 19,4 százaléka, 1941-ben már csak 304 fő, ez a lakosság 8,6 százalékát jelentette. A hitközségben a szélsőséges ortodoxia pozíciója erősödött, amely a közösséget zártabbá tette, s a cionizmus terjedését akadályozta. Az 1940-es évek elején Mádon mégis cionista csoport alakult, amely azonban éppen az idősebbek ellenállása miatt nem fejthetett ki aktív tevékenységet.
Ezek a változások a keresztény népesség attitűdjét is módosították. A korábbi befogadó magatartást (az izraeliták például szívesen látott tagjai voltak a helyi polgári kaszinónak) a meg nem értettség és az ellenszenv váltotta fel. Az 1930-as évek végétől felerősödő antiszemita sajtó propagandája, amely kezdetben éppen a beszivárgó, idegen és asszimilálatlan zsidók ellen irányult, az ellenszenvet tovább mélyítette. Ehhez járult az átalakuló közigazgatási apparátus és a rendőri alakulatok erélyes fellépése (a férfiak egy részét 1940-től munkaszolgálatra vitték, míg 3 családot ez év augusztusában Kamenyec-Podolszkijba szállítottak és végeztek ki, továbbiakat pedig ugyancsak az állampolgárságukat igazoló papírok hiányában kívántak kiutasítani a településről), illetve ezzel szemben a meggyengült és elöregedett közösség passzivitása, sőt a sorsukba való „fatalista beletörődés”, amely 1944 áprilisában koncentrálásuk radikálisan gyors és ellenállás nélküli végrehajtását is biztosította. Pészah ünnepe után terelték a csendőrök az izraelitákat a helyi zsinagógába, s egykét napos fogva tartás után szállították őket az újhelyi gettóba, ahonnan három transzporttal (május 16-án, 22-én és 25-én) kerültek az auschwitzi haláltáborba. Itt halt meg a közösség rabbija, Ehrenreich Mózes is.
A helyi zsidóság 10-12 százaléka (körülbelül 40 fő) élte túl a holokausztot, akik a hitközség újjászervezésével próbálkoztak. Rabbit is választottak, ám számuk az 1940-es évek második felében, majd az 1950-es években tovább csökkent. Mádon 1949-ben 28 zsidó élt.
A Szerencsi járás településén a 18. század végén jelentek meg az első izraeliták. Az 1800as évek elején hitközség alakult, amelynek hamarosan zsinagógája, valamint iskolája is felépült. A 19. század végétől azonban számos zsidó család költözött el a faluból, az egykori szervezeti, közösségi élet hanyatlott. A településen 1910-ben 123, 1941-ben már csak 76 izraelitát írtak össze.
1941-től a férfiak többségét munkaszolgálatra kényszerítették, míg a településen maradottakat 1944. április 15én előbb a helyi zsinagógában gyűjtötték össze, majd a sátoraljaújhelyi gettóba szállították, ahonnan deportálták őket.
A vészkorszakot mindössze 9 fő élte túl, így a hitközséget a világháború után nem szervezték újjá.
Tokaj-Hegyalja régi uradalmi településére a 18. század végén jöttek az első izraeliták. Később a nagybirtokkal elmélyülő gazdasági kapcsolatok, a szőlő és földbérletek, illetve a filoxérapusztítás után a környező falvak zsidó népességére az olcsó szőlőtelkek nagy vonzerőt gyakoroltak. Így a zsidók lélekszáma 1910-ig 282 főre, arányuk pedig 7,7 százalékra emelkedett. A hitközség intézményei megszilárdultak, elemi iskolája viszont 1903-ban megszűnt, s a zsidó gyermekek ezt követően az evangélikus iskolában tanultak. A két világháború között a zsidók száma csökkent, és sokan elszegényedtek. A településen 1941-ben 173 izraelita élt, akik a népesség 4,9 százalékát tették ki. A hitközség élén az 1940-es évek elején Nagy Ármin nyugalmazott tisztviselő, valamint Rosenbaum Miklós anyakönyvvezető rabbi állt.
Tállyáról az 1941. július 12én kelt rendelet, valamint az ezt kiegészítő titkos utasítást követően, amely „az országba az utóbbi időben beszivárgott lengyel és orosz zsidók minél nagyobb számban” való elszállítását tűzte célul, az állampolgárságukat igazoló okmányok hiányának ürügyével izraelitákat (a Trattner és a Moskovics család több tagját) hurcolták Kőrösmezőre és onnan Kamenyec-Podolszkijba, ahol augusztus végén kivégezték őket. A meggyengült és a csendőrök által megfélemlített közösség tagjait 1944. május végén szállították a miskolci téglagyár területén felállított gettóba, ahonnan június közepén deportálták őket.
A településre a vészkorszak után mintegy 30-an tértek vissza, akik bár megpróbálták a hitközséget újjászervezni, ez nem valósulhatott meg. A tagok száma tovább csökkent, s egykori épületeiket, valamint a templomot az országos iroda eladatta. Tállyán 1949-ben – a hozzá tartozó három további helységgel együtt – 21 zsidó élt.
A Szerencsi járás községébe a 17. század végétől telepedtek izraeliták, akik kezdetben – a Tisza közelségét kihasználva – fakereskedéssel, majd regálé és földbérlettel, iparűzéssel, bolti kereskedéssel, valamint agrártermeléssel foglalkoztak. A Hegyalja más településeihez hasonlóan már a 18–19. században differenciált és változó foglalkozási, valamint vagyoni struktúrát alakítottak ki. E folyamattal párhuzamosan a hitközség, amely előbb a mádihoz, az 1880-as évektől pedig a szerencsihez tartozott, szociális- segélyező és oktatási intézményeit is létrehozta, zsinagógáját pedig a 19. század legvégén építette fel. Az izraeliták száma 1900-ban 159 fő, a népesség 6,2 százaléka, 1930-ban pedig 174 fő, amely az összlakosság 5 százalékát jelentette.
Az 1930-as évek végétől a zsidótörvények és az egyéb diszkriminatív rendeletek végrehajtásának körülményeit, illetve „következetességét” Tiszalúcon is a helyi – átalakuló – hatalmi-közigazgatási apparátus, továbbá a rendőri és a csendőri alakulatok jelenléte határozta meg. Az izraeliták iparengedélyeit bevonták, földjeiket kisajátították, a kereskedők tevékenységét megtiltották, és az alkalmazottakat elbocsátották. 1941 nyarától a csendőrség a településre menekült, „tisztázatlan állampolgárságú” izraelitákat internálta, akiket augusztusban Kamenyec-Podolszkij közelében végeztek ki; majd 1942 elején 20-25 férfit munkaszolgálatra hívtak be.
A településen maradt izraelitákat 1944 áprilisában, pészah ünnepe után gyűjtötték össze a zsinagóga udvarán. Onnan az újhelyi (más visszaemlékezések szerint a miskolci) gettóba kerültek, ahonnan május 22én és 25én deportálták őket.
A világháború után csupán néhány túlélő tért vissza Tiszalúcra, ám a hitközség nem alakult újjá, s az 1960-as évek elejére a településen egyetlen izraelita maradt.
A MAGYARORSZÁGI HOLOKAUSZTFÖLDRAJZI ENCIKLOPÉDIÁJA
Szerkesztette: Randolph L. Braham, Tibori Szabó Zoltán közreműködésévelPARK KÖNYVKIADÓ
|
|
A borítót tervezte: Gerhes Gábor Műszaki szerkesztő: Szabados Erzsébet Tördelés: Malum Stúdió ISBN 978-963-530-738-8 © 2006 Randolph L. Braham |
 |
