{europeana aggregator - trusted partner} {magyar}{english} {Gyengénlátó} {Belépés} Belépés {MaNDAMagyar Nemzeti Digitális Archívum } {>} keresés ebben: összes mező * {összes mező} * {címek} * {tárgyak} * {nevek} * {korok} * {helyek} Keresés Adatbázisunkban 633 053 db rekord és 11 017 375 metaadat található A belépés kizárólag a feltöltést végző intézmények számára elérhető Tu Bisvat (A fák ünnepe) szöveg Cionista nyomtatvány a fák újévének ünnepéről. Cím(ek), nyelv nyelv {magyar} nyelv {héber} Tárgy, tartalom, célközönség tárgy zsidó ünnep tárgy vallás tartalomjegyzék 1. Az agadák könyvéből 2. Rachel: Hazámhoz 3. J.Weiz: Fák ujéve erec Jiszraelben 4. Smarja Leyin: Svat 15-e a chederben 5. Elkana: A szentjánoskenyérfa 6. J. Weiz: Az erdő és a Keren Kajemet 7. Kuba: Az ottfelejtett asó 8. Levi Ben Amitaj: Bizz ha magvat elvetettél 9. Az ültetés lánca 10. Héber énekek {teljes tartalomjegyzék} célközönség {kutatók, szakemberek} Személyek, testületek kiadó {Jewish Agency For Palestine Gyermek és Ifjúsági Alija Magyarországon} kiadó {O. ZS. S. B. Gyermekvédelmi Osztálya} Tér- és időbeli vonatkozás kiadás/létrehozás helye {Budapest, Vécsey utca 3.} kiadás/létrehozás helye {Budapest, Falk Miksa utca 3.} az eredeti tárgy földrajzi fekvése {Magyarország, Budapest} Jellemzők hordozó {papír} méret 24 p. formátum pdf Jogi információk jogtulajdonos {Országos Rabbiképző-Zsidó Egyetem Könyvtára} hozzáférési jogok Kutatási engedéllyel hozzáférhető Forrás, azonosítók forrás Országos Rabbiképző-Zsidó Egyetem Könyvtára azonosító 3065_TU_BISVAT_KNYLC0010 [tu_bisvat] intézmény {Országos Rabbiképző - Zsidó Egyetem Egyetemi Könyvtára - Budapest} dokumentum * {3065_TU_BISVAT_KNYLC0010.pdf} licenc { pdm PDM} megosztás {facebook} {pinterest} {twitter} {tumblr} * {impresszum} * {rólunk} * {hogyan használd} * {jogi információk} * {forumhungaricum.hu} * {Facebook} * {Hírlevél}

BORSOD VÁRMEGYE

Borsod megye egyházi és világi nagybirtokaira, illetve mezővárosaiba már a 18. század utolsó harmadában, valamint a 19. század első felében jelentős számú, jórészt galíciai származású zsidóság telepedhetett. A század második felében az északkelet-magyarországi régió az iparosodás egyik központjává vált. Ez a megyén belüli s a különböző típusú települések közötti munkamegosztást és kereskedelmi kapcsolatokat mélyítette el, ami az izraeliták további megtelepedésének is kedvezett: számuk 1910ig 18 346 főre, az össznépesség 6,3 százalékára emelkedett. Ez az érték a természetes szaporodás visszaesése következtében a két világháború között csökkent, ugyanakkor 1941-ben a Borsodban élő 17 000 főnyi izraelitának már több mint 61 százaléka a régió iparforgalmi központjában, Miskolcon koncentrálódott (10 428; 77 362). A „vidéki” zsidóság az iparosodottabb északi és az inkább mezőgazdasági jellegű délibb fekvésű járásokban egyenletesen oszlott meg, éspedig az egyes járásokban a következőképpen:

  • Ózdi (1034; 51 651),
  • Edelényi (999; 40 607),
  • Sajószentpéteri (992; 30 921),
  • Miskolci (1135; 71 764),
  • Mezőcsáti (952; 36 301),
  • Mezőkeresztesi (527; 26 023) és
  • Mezőkövesdi (930; 47 695).

A megyében az 1944. áprilisi összeírás szerint 21 hitközség működött (valamennyi ortodox), amelyek között 13 anya és 8 fiókhitközség volt.

Az 1930-as évek végétől a zsidótörvényekkel összhangban Borsodban is több diszkriminatív rendelet született e felekezet gazdasági és társadalmi visszaszorítására. Megtiltották az új iparigazolványok kiadását mindaddig, amíg az iparosok aránya (számukról helységenként kimutatások készültek) az egyes településeken 6 százalék alá nem csökkent. Egyik 1940 őszén hozott alispáni rendelet az izraelita kereskedőknek helyfoglalási engedélyek beszerzését sem tette lehetővé, a meglévőket be kívánták vonni, ami azt eredményezte, hogy a zsidó iparosok és kereskedők, a piaci árusokat és a házalókat is beleértve, árusként vagy viszonteladóként sem jelenhettek meg a vásárokon és a piacokon. Elkezdődött továbbá a csarnoki árusok fülkebérleteinek felmondása is, s az elrendelt összeírások után az izraelita tulajdonú mezőgazdasági és erdőingatlanokat megyeszerte kisajátították. Sőt 1943 végéig számos településen került sor az öt holdon aluli „zsidó ingatlanok” kiosztására, majd egyik 1944es alispáni utasítás a zsidók „mezőgazdasági munkakörben” való foglalkoztatását tiltotta meg, mi több, az addig kapott ilyen jellegű engedélyek is érvényüket vesztették. E rendelkezések elsősorban a vállalkozó kispolgárságot, valamint az agrártermeléssel foglalkozó falusi izraelitákat sújtották, s pontos betartásukról, illetve a strómanok elleni szigorú fellépésről az átalakított törvényhatóság és a helyi képviselőtestületek, továbbá az egyre inkább jobboldalivá váló városi és járásbíróságok igyekeztek gondoskodni.

Az 1939. évi IV. tc. (a II. zsidótörvény) hatálybalépését követően ugyanis Borsod vármegye törvényhatósági bizottságának 13 izraelita tagjából (a bizottsági tagok 3,7 százaléka) 11-et zártak ki, 9 póttag került ki a testületből; míg az összesen 252 zsidó községi képviselőtestületi tag közül (8,3 százalék) 248 mandátuma szűnt meg. Hasonló mértékben csökkent a választójoggal rendelkező izraeliták száma: 2498ról 38-ra, a községi képviselőtestületi tagválasztóké pedig 1786ról 4 (!) főre, tehát a megye zsidóságának csaknem egészét fosztották meg politikai jogaitól. (Az adatok Miskolc számadatait nem tartalmazzák.)

A német megszállás után az új kormány, illetve az izraelitákkal szembeni további intézkedések végrehajtásának egyik legbiztosabb bázisa Borsod vármegye lett. Élén Gömbös Gyula egykori híve és munkatársa, a kormánypárt egyik országosan ismert vezetője, Borbély-Maczky Emil állt, akit 1944. március végén erősítettek meg főispáni, valamint a VII. hadtestkerület kormánybiztosi tisztségében, egy hónappal később pedig Miskolc város főispánjává is kineveztek. Május 10-én elmondott programbeszédében az egységes keresztény Magyarország megteremtését és a „zsidókérdés megoldását” tartotta legfontosabb feladatának, miközben megerősítette, hogy „fajvédők s valamennyien egyformán százszázalékos antiszemiták vagyunk”. Borbély-Maczky tehát a zsidóságot nem csupán felekezetnek, hanem „idegen fajnak” tekintette, s mivel közvetlenül a Sztójay-kormány kinevezése után tárgyalt a miniszterelnökkel, Rátz Jenő miniszterelnök helyettessel és Jaross belügyminiszterrel is, nyilvánvalóan kezdettől tisztában volt a németek szándékaival, amit feltétel nélkül támogatott.

A folytatódó s immár a zsidóság tulajdonjogának, egzisztenciájának, valamint legalapvetőbb emberi jogainak és életfeltételeinek korlátozását célzó intézkedések végrehajtását – például a szellemi pályákról való eltiltást, vagyonuk zár alá helyezését, üzletük átadását keresztény igénylőknek (több településen 1944 áprilisától a németek szállították el az árukészleteket) vagy az élelmiszer fejadagok csökkentését Mikuleczky Gyula alispán, a megyeszékhelyen működő Gestapo parancsnoksággal együttműködve irányította, ellenőrzését pedig külön rendeletekkel szabályozta. (A sárga csillag viseléséről például a főszolgabíróknak hetente kellett jelentést készíteniük.) Május elején készült el az alispán utasítására a zsidóság járásonkénti, valamint településenkénti összeírása (eszerint Borsodban – Miskolc kivételével – 6360 izraelita lakott), ami már „kényszerlakhelyük kijelölését” készítette elő. Erről Mikuleczky május közepén tárgyalt a főszolgabírókkal, amelynek eredményeként a vármegye hét járásának székhelyén, valamint Szendrőn állítottak fel néhány nap alatt gettókat. Ezek működését mindenhol hasonlóképpen, a megválasztott zsidó tanácsokkal közösen szabályozták. A koncentrálást az alispánnal együttműködő csendőrparancsnokság és a járási csendőrőrsök végezték, ami ellen a falusi kistelepüléseken élő, meggyengült, sőt gyakran teljesen szétesett izraelita közösségek a legkisebb ellenállást sem tudták kifejteni. Ezzel összefüggésben Mikuleczky május 20án újabb rendeletet adott ki, amelyben a leventeotthonnal, gyakorló és lőtérrel, sportpályával, valamint raktárhelyiségekkel nem rendelkező községek részére a helyi zsidók által elhagyott ingatlanok igénybevételével kívánta e létesítményeket biztosítani, s ezáltal a gettósítást szélesebb társadalmi rétegekkel nemcsak elfogadtatni, hanem támogattatni is.

A minisztertanács június 1-jén döntött arról, hogy a II. hadműveleti zóna VII. csendőrkerületéből – amelynek központja Miskolc volt – öt nap múlva, 6-án kezdték a zsidóság deportálásának közvetlen előkészítését. A korábbi gyakorlattól eltérően csak néhány nappal a bevagonírozás előtt vitték az izraelitákat a miskolci gyűjtőtáborba, ahonnan végül június 12-én három, 14-én és 15-én további két transzporttal, Ferenczy László csendőr alezredes jelentése szerint 13 500 főt, Kassa vasúti parancsnoka szerint 15 464 főt szállítottak Auschwitzba. A borsodiakon kívül ugyancsak Miskolcon gyűjtötték össze a Szerencsi járás (Zemplén megye), a Szikszói (Abaúj-Torna), valamint a Putnoki járás (Gömör-Kishont) izraelitáit. Néhány nappal a deportálás után Mikuleczky alispán elrendelte a „megszerzendő zsidó ingatlanok” kimutatását, s bár a megye árvaszéke külön utasítást adott ki az „ismeretlen helyen távollévő, hazajövetelükben és vagyonuk kezelésében gátolt” izraeliták részére vagyonkezelő gondnokok kirendelésére, a községi elöljáróságok nagy része ennek nem tett eleget, többségük az ingóságok elhurcolását sem tudta megakadályozni.

A nyilas hatalomátvétel napjaiban a zsidóság elleni terror a munkaszolgálatosokra is kiterjedt. A Borsod megyei és miskolci orvosokból, gyógyszerészekből és mérnökökből álló két századot előbb Jolsvára, majd a Fejér megyei Pusztavámra vezényelték, ahol a település volksbundista sváb lakossága nyílt gyűlölettel fogadta őket. Október 16-án a „német nép elleni lázadás” vádjával (Horthy előző napi proklamációja után karszalagjaikat letépték és eldobták) a teherautókon megérkező SS legények a mintegy 210 izraelitát a falu szélére hurcolták, levetkőztették, és húszas csoportokban kivégezték. Néhányuknak sikerült megszöknie, akik közül három személyt a falu Volksbund tagjai fogtak el.

Hasonló sorsra jutottak azok a miskolci és megyebeli zsidó iparosok, akiket a régió székhelyén, a Hadirokkantak utcájában létrehozott ún. Judenheimban foglalkoztattak. A németek által létesített s az SS katonák szükségleteit ellátó műhelyben dolgozó szabókat, varrónőket, cipészeket, asztalosokat, bádogosokat és egyéb szerelőket, körülbelül 40 (más adatok szerint 65) főt a Gestapo emberei 1944. október 24én a Hejőcsaba határában fekvő Gadó-tanyára szállították, és előre megásatott sírba lőtték őket.

Borsod vármegye zsidóságának veszteségei országos összehasonlításban is kiemelkedők voltak. 1949-ben – az 1941-es területen – 12 hitközség működött, az izraeliták száma mindössze 3034 fő volt. Ebből 2025-en Miskolcon éltek, vagyis – a környező településekről a központba költözőket és a megyét elhagyókat figyelmen kívül hagyva – a vidéki zsidóság hozzávetőleg 85 százaléka, a miskolciaknak pedig mintegy 78 százaléka pusztult el.

  • Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 341-365, Csíki Tamás

 

ALSÓZSOLCA

A nagy múltú, a 19. században vallási és kulturális szervezeteket létrehozó izraelita közösség az első világháború után hanyatlott (1910-ben 91 fő, 1941-ben 44 fő), tagjai egyre inkább elszegényedtek. Az 1944 áprilisában készült jelentés szerint hitközség csak névleg volt, adót az ónodi kerületi székhelynek fizetett; e felekezethez tartozók részben kihaltak, illetve elköltöztek, s a maradék mintegy 7 családból a férfiakat munkaszolgálatra hívták be, vagy eltűntek.

A szétesett közösség – amilyen Borsod megyében számos volt a deportálás előtt – még Zsolcán élő tagjait május végén szállították a miskolci téglagyárban létrehozott gyűjtőtáborba.

  • Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 341-365, Csíki Tamás

 

ARNÓT

A miskolci anyakönyvi kerülethez tartozó helységben élők sorsa – 1910-ben 24 fő, 1941-ben már csak 9 fő – jól példázhatja a számos hasonló falusi kistelepülés egy-két izraelita családjának (amelyek tagjai elöregedtek, míg a fiatalabbak a nagyobb községekbe költöztek) vészkorszakbeli teljes kiszolgáltatottságát s a nem kevésbé védtelen környezetük tehetetlenségét. E zsidók, Arnóton a Heimlich família a helyi mikroközösségbe illeszkedett, amely azonban a csendőri erőszakkal nem tudott, a „felsőbb” utasítással nem is kívánt szembefordulni. Erre nyilvánvalóan a néhány megfélemlített izraelita sem volt képes, akik e „mentalitást” a gettóba is magukkal vitték. Így a május utolsó napjaiban megjelenő idegen csendőrök akadálytalanul szállíthatták el őket a miskolci deportálásra.

Arnóton 1944 októberében és novemberében lövészárokrendszer kialakításán munkaszolgálatosok dolgoztak, akik közül 5 főt a visszavonuló nyilasok a település határában végeztek ki és földeltek el.

  • Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 341-365, Csíki Tamás

 

Források: FN, 1945.VI.20.; MBA, 207209; MSK-42, 220-221; RSPM, 186; TSK-1941, 192-207.

 

 

 

BELSŐBŐCS

 

A miskolci anyakönyvi kerülethez tartozó településen (ahol 1910-ben 45, 1941-ben 63 izraelita élt), miként több, a megyeszékhelyhez közeli helységben, 1944 áprilisában német katonák jelentek meg, s Klein Ábrahámné textilkereskedő áruit háborús célokra lefoglalták és elszállították.

A 10-12 zsidó családot június legelején gyűjtötték össze, és csendőri kísérettel a miskolci téglagyár területén kialakított ún. régi gettóba vitték.

  • Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 341-365, Csíki Tamás

 

Források: BML, IX201. 454. 56916/1945; MSK-42, 220221; RSPM, 189; TSK1941, 192-207.

 

 

DIÓSGYŐR

A kamarauradalom haszonvételeinek bérlete az izraeliták megtelepedését már a 18. század első felében elősegítette. A hitközség gyarapodása azonban a 19. század második felében, a nehézipari központ munkáslétszámának, valamint a közeli Miskolc áruforgalmi szerepének növekedésével párhuzamosan következett be (1910-ben 441 fő, akik közül 215en a vasgyári és az Újdiósgyőrnek nevezett területen éltek). S bár a két világháború között számuk visszaesett (1941-ben 222 fő), a helyi kereskedők és a szolgáltató kisiparosok funkciója a munkásság ellátásában megmaradt.

A hitközség élén 1944-ben Berger Artúr kereskedő, illetve Stein Ferenc anyakönyvvezető rabbi állt.

Az izraelitákat május végén a megyeszékhely gyűjtőtáborába szállították, a Diósgyőrhöz közeli Tatár utcai téglagyárba (amely egyes forrásokban újdiósgyőri gettóként szerepelt), ahonnan néhányan – éppen a lakóhely közelsége miatt – szökést kíséreltek meg. Ez hozzájárult a terület rendkívül szigorú őrzéséhez, s az egykorú visszaemlékezés szerint többeket, köztük egy Czukor nevű szatócsot, csupán mert a kerítés közelébe ment, agyonlőttek.

A megyei zsidóság kevés számú és elszigetelt önsegítő kísérleteinek egyike volt, hogy a diósgyőri Schwartz Miksa 1944 novemberében svájci Schutzpassokat (menleveleket) próbált a fővárosba hurcolt borsodi munkaszolgálatosok egy csoportjának átadni, ám a nyilasok elfogták és kivégezték.

A hitközség a világháború után megszűnt, illetve a miskolciba olvadt. 1946 július végén diósgyőri munkások vettek részt a kommunisták által szervezett és manipulált, feketézők elleni tömegdemonstráción, amely antiszemita pogromba torkollott.

  • Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 341-365, Csíki Tamás

 

Források: MSK-42, 220221, 569; PJ-V, 204, 213, 216; RLBH, 12631264; RSPM, 54, 191-192; TSK, 192207; ZSH, 174.

 

EDELÉNY

Az Edelényi járás székhelyén a 19. század elején alakult Deutsch Dávid vezetésével fiókhitközség, amely az 1930-as években Szendrőtől elszakadva önállóvá vált, rabbiságot hozott létre, valamint elemi iskolát és szentegyletet működtetett. Mindez az egykori mezőváros s a két világháború között fontos mezőgazdasági árutermelő központ zsidó közösségének gyarapodására utal: 1910-ben 186, 1941-ben már 260 fő (a népesség 8 százaléka). Az 1940-es évek elején mintegy 440 főt alkalmazó két kőszénbánya is izraelita tulajdonban volt, a munkások megnyerése céljából viszont a Héjas-féle Fajvédő Szövetség szervezett az 1930-as évek végétől sztrájkokat. A képviselőtestület Jakubovics Sámuel templomszolga és családja helyi illetőségét megtagadta, ami ugyancsak a zsidóellenes közhangulat erősödését táplálta.

A hitközség élén a deportálás előtt Deutsch István orvos, illetve Landau Nátán anyakönyvvezető rabbi állt.

Az edelényi gettóba Bizony Emil főszolgabíró 1944. május 18-i utasítása szerint öt napon belül, május 23-ig kellett az edelényi és a rudabányai csendőrőrs kerületébe tartozó, alábbi települések izraelitáinak beköltözniük (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma az 1941. évi adatok szerint):

  • Alsótelekes (11; 372),
  • Balajt (2; 574),
  • Boldva (54; 1495),
  • Borsod (5; 707),
  • Borsodszirák (7; 811),
  • Damak (14; 407),
  • Disznóshorvát (28; 4388),
  • Dövény (6; 431),
  • Edelény (260; 3280),
  • Felsőkelecsény (2; 412),
  • Felsőnyárád (15; 1013),
  • Felsőtelekes (2; 673),
  • Finke (5; 695),
  • Hangács (11; 1255),
  • Hegymeg (6; 303),
  • Jákfalva (2; 294),
  • Kurityán (6; 1055),
  • Ládbesenyő (11; 559),
  • Lak (13; 780),
  • Múcsony (7; 2189),
  • Nyomár (3; 461),
  • Rudabánya (55; 2509),
  • Sajókaza (81; 2745),
  • Szendrőlád (3; 949),
  • Szuhakálló (18; 1068),
  • Szuhogy (2; 1106) és
  • Ziliz (2; 505).

 

A gettó helyét a település szélén, a Coburg-birtokon fekvő ún. Major és Gyár épülettömbökben jelölték ki, az itt lakó családokat izraelita ingatlanokba költöztették. A főszolgabíró utasítása szerint a zsidóknak a „legszigorúbb büntetés terhe mellett” tilos volt a lakossággal érintkezniük, az elkülönített területre keresztényeket beengedniük. A gettót elhagyni csak a zsidó tanács által kiadott s a csendőrőrs parancsnoksága által jóváhagyott engedéllyel lehetett, amit azonban valójában mindenkitől megtagadtak. Felmentést a munkaidő tartamára kizárólag a hadiüzemi munkások kaptak. Az izraeliták csomagot nem, csupán nyílt levelezőlapot küldhettek vagy vehettek át, amit a hatóság külön ellenőrzött. A gettóba – kenyérsütés céljából – személyenként egy köbméter tűzifát és öt mázsa szenet vihettek, ugyanakkor csak az engedélyezett fejadagnak megfelelő napi élelmet használhatták fel.

Az elhelyezésnél a családok igényeit nem kellett figyelembe venni, az öttagú zsidó tanács viszont, amelynek élén Reich Henrik állt, köteles volt az öregek számára menhely és egy 15 ágyas kórház felállításáról, valamint „egy erős botokkal” felszerelt, 15-20 fős karhatalmi alakulat szervezéséről gondoskodni, amely rendészeti feladatokat látott el. Emellett az izraelita iparosok elkülönített helyiségben dolgozhattak, kizárólag a bent lévők részére.

A gettósítás, illetve az ezzel összefüggő kiköltöztetések összes költségét a zsidóság fedezte. Ezért fejenként 150 pengő fizetésére kötelezték őket. Akik erre nem voltak képesek, azok terheit a többieknek kellett viselniük. Mindezek szigorú betartásáért a tanács volt felelős, amit a helyi csendőrőrs parancsnoka naponta ellenőrzött.

A gettó tagjait június első napjaiban szállították a megyeszékhely gyűjtőtáborába. Ezt követően a vagyonosabb izraeliták – például Klein Sándor vagy Reich Henrik – több százezer pengős üzleti és műhelyberendezését, árukészletét és egyéb személyes ingóságait osztották szét a helyi lakosság között, miközben az Antal-völgyi Kőszénbánya Kft. felszerelését a német csapatok vitték el.

A deportálásokat követően a maradék hitközséget, amelynek élén Reich Lipót állt, az 1949-es adatok szerint mindössze 30 fő alkotta.

  • Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 341-365, Csíki Tamás

 

Források: BAZ, 152; BML, V133/2, IX201. 454. 56916/1945; HM-bAZ, 51, 56-64, 67-69; MSK42, 218-219; RLBH, 674; RSPM, 79, 193-195; TSK1941, 192-207; ZSH, 186, 870.

 

EMŐD

A mezőcsáti anyakönyvi kerülethez tartozó, a 19. század végén népes fiókhitközség (1910-ben 156 fő) a két világháború között hanyatlott (az 1940es évek elején 51 fő), majd 1942-ben csaknem valamennyi tagját munkaszolgálatra kötelezték. A behívottakat Ukrajnába vezényelték, ahol a rendkívül rossz életkörülmények és a kegyetlen bánásmód következtében többen, köztük a közösség elnöke életét vesztette. Az izraelita tulajdonú vállalatokat, pl. a Stein testvérek malomüzemét és Schreiber Mór szikvízgyárát zár alá vették. A világháború után a fiókhitközség megszűnt.

  • Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 341-365, Csíki Tamás

 

Források: HM-bAZ, 6768; MSK42, 218-219; RSPM, 198-199; TSK1941, 192-207; ZS-H 154.

 

FELSŐÁBRÁNY

Borsod megye egyik legkorábbi, már az 1750-es években működő és gyarapodó hitközségének fejlődése a 19–20. században megrekedt, s a település korábbi áruforgalmi szerepe is visszaesett. A rabbiság, illetve az anyakönyvezés székhelye Mezőkeresztes lett. Az egyesülő Alsó és Felsőábrány fiókhitközséggé vált, melynek létszáma 1910-ben 86, 1941-ben csak 61 fő, gondnoka Schlesinger Bernát volt.

A közösség egyetlen szervezete, a Chevra Kadisa a második világháború kezdetén felbomlott, a mintegy 18 izraelita családot, melynek tagjai a kisbirtokok szétosztása, valamint üzleteik bezárása következtében teljesen elszegényedtek, 1944. május végén szállították a mezőkeresztesi gettóba.

A deportálás után a nagy múltú hitközség megszűnt.

  • Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 341-365, Csíki Tamás

Források: MSK42, 218221; RSPM, 199; TSK 1941, 192-207; ZSH, 64-65; ; ZSL, 5.

 

FELSŐZSOLCA

Az első izraeliták a 18. század elején telepedtek a Miskolci járás településére, majd hamarosan imaházat és iskolát hoztak létre. A fiókhitközséget, amely az ónodi anyakönyvi kerülethez tartozott, 1910-ben 79, 1944-ben 73 fő alkotta. Gondnoka a deportálást megelőzően Grosz Izidor gazdálkodó volt. A jórészt földműveléssel foglalkozó helyi izraelitákat május utolsó napjaiban – a személyes visszaemlékezés szerint – a lakosság „megrendülése, szánakozása és őszinte szorongása” közepette, ám ellenállás nélkül rakták szekerekre, s szállították csendőri kísérettel a miskolci téglagyár területére.

A háború után a községben 20-25 egykori munkaszolgálatos zsidó maradt (egy részük Erdélyből menekült, néhányan viszont szovjet hadifogolytáborokba kerültek), akik a helyi gazdáknál találtak munkát. Többségük a negyvenes-ötvenes években Izraelbe, illetve az Egyesült Államokba emigrált.

  • Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 341-365, Csíki Tamás

 

Források: MSK42, 220221; PHH; RSP-M, 199; TSK 1941, 192-207; ZZH 219-220; ZSF, 217-218, 230; ZSS, 11014.

 

GÖRÖMBÖLY

A hejőcsabai anyakönyvi kerülethez tartozó település néhány izraelita családját (az 1944es összeírás szerint 29 főt) május végén szállították a miskolci gettóba. Ezt követően, október 24-én a visszavonuló SS katonák egy csoportja, akiket feltehetően a sváb lakosság soraiból toboroztak, az őrizetükben lévő zsidó foglyokat, köztük nőket is, e település határában végezték ki és földelték el.

  • Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 341-365, Csíki Tamás

 

Források: FN, 1945.V.30.; MSK-42, 220-221; RSPM, 204-205; TSK 1941, 192-207.

HEJŐCSABA

A 18. században alakult nagyhírű hitközség 1800 körül építette templomát, hozta létre kulturális és szociális egyleteit, s létszáma – a megyeszékhely közelségét kihasználva – 1910-ig 289 főre emelkedett. Élén a második világháború éveiben Kertész Lajos gazdálkodó, illetve Schück Miklós anyakönyvvezető rabbi állt.

A mintegy 220 helyi izraelitát 1944. június elején szállították Miskolcra, a téglagyári gettóba. A település egyik legjelentősebb vállalata, Kertész Gyula cement és betonáru gyártó üzeme ezt megelőzően került keresztény kézbe.

Október 24én Hejőcsaba határában végezték ki és földelték el az SS által Miskolcon dolgoztatott iparosokat, akik között több nő volt. Ugyancsak e településen gyűjtötték össze a németek rendelkezésére bocsátott kisegítő munkaszolgálatosokat, akiket a szovjet csapatok előrenyomulásakor gyalogmenetben indítottak Németország felé.

A háború után a hejőcsabai hitközséget, amelyhez 6 település tartozott, 41 fő alkotta. Elnöke a hazatérő Kertész Gyula, rabbija Weiser Lajos volt.

  • Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 341-365, Csíki Tamás

 

Források: FN, 1945.V.29.; HM-bAZ, 7273; MSK42, 220-221; RSPM, 53-55, 61-63, 206-208; TSK 1941, 192-207; ZSH, 267-268, 871; ZSL, 356.

 

MEZŐCSÁT

A Mezőcsáti járás székhelyén 1800 körül alakult meg a hitközség, amely fokozatosan építette ki vallási, kulturális intézményeit. Az 1890es években épült fel új temploma, s hamarosan elemi iskolája is beindult. Ez az időszak tekinthető az izraelita közösség virágkorának. A kedvező fekvésű, különböző tájegységek felé nyitott és az agrártermelést is korszerűsítő településen 1910-ben 522, részben mezőgazdasággal foglalkozó zsidó élt, amely lélekszám a két világháború között sem változott: 1941-ben 521 főre rúgott, ami a népesség 8,4 százalékát jelentette.

A hitközség elnöke a deportálást megelőzően Kolozs Jenő malomtulajdonos, anyakönyvvezető rabbija a többgenerációs rabbi dinasztiából származó Altmann Fábián volt.

Az országos rendelkezéseknek megfelelően 1943-ban a mezőcsáti bornagykereskedők (Róth, Grünberger és Krausz Jenő) felszerelési tárgyait vették zár alá s utalták ki keresztény igénylőknek. 1944. május elején oszlatták fel a Chevra Kadisa szentegyletet, a helyi izraelita nőegyletet, valamint a kereskedők egyesületét. Papp László főszolgabíró május 16-án adta ki a Mezőcsáti járásra vonatkozó gettósítási határozatát, amely a következő települések zsidóságának koncentrálását írta elő (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma, az 1941. évi népszámlálási adatok alapján):

  • Ároktő (20; 2409), *Emőd (51; 3843),
  • Gelej (29; 1317),
  • Hejőbába (32; 1358),
  • Hejőkeresztúr (14; 811),
  • Hejőpapi (20; 1359),
  • Igrici (3; 1292),
  • Mezőcsát (521; 6210),
  • Muhi (4; 351),
  • Nagycsécs (17; 824),
  • Nemesbikk (18; 1131),
  • Sajóörös (9; 609),
  • Sajószöged (20; 1033),
  • Szakáld (1; 531),
  • Tiszabábolna (10; 1334),
  • Tiszadorogma (56; 1396),
  • Tiszakeszi (43; 3076),
  • Tiszaoszlár (6; 543),
  • Tiszapalkonya (37; 1656),
  • Tiszaszederkény (31; 1697) és

Tiszatarján (10; 1575).

A gettót a Munkácsi és a Muhi utcában, a hitközségi épületek, továbbá izraelita ingatlanok igénybevételével alakították ki, ahová rendkívül gyors ütemben, május 20-ig költöztették be a járás izraelitáit. Mivel a nagyszámú népességet csupán néhány – gondosan elkerített – belterületi lakóházban, illetve melléképületekben helyezték el, a zsúfoltság borsodi viszonylatban is kimagasló volt. A helyi zsidó tanács élére Kolozs Jenőt állították, az orvosi teendőket Kardos Izidor látta el.

A mezőcsáti gettóban – a megyét tekintve – nemcsak az életkörülmények, hanem a bánásmód is a legkevésbé elviselhetők közé tartozott. Kurucz Jánosné szülésznő például az izraeliták elszállítása előtt a nők megmotozásánál „kegyetlen módon járt el”, miként Sáfrány Sándor nyilas pártszolgálatos is, aki egyik társával a szökést megkísérlők fegyveres őrzését látta el. Utóbb mindnyájukat népbíróság elé állították.

A járás zsidósága június 5-ét követően került a miskolci gyűjtőtáborba. A meghatározott élelmiszer fejadagon kívül 1 kg fehér lisztet, 3,5 kg kenyeret, illetve annak megfelelő kenyérlisztet vagy kenyérjegyet, 2 kg krumplit, 40 dkg szárazfőzeléket és 15 dkg margarint vagy szezámolajat vihettek magukkal.

A deportálás és a túlélők – így a rabbi két lányának – elvándorlása után, 1949re Mezőcsáton és a hitközséghez tartozó 7 helységben összesen 108 izraelita maradt. Az elnöki teendőket Szász Sándor látta el.

  • Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 341-365, Csíki Tamás

 

Források: BML, IV.B 810/a 91/1944; FN, 1945.V.29.; HM-bAZ, 39-41, 45-46, 50-51, 67-68; MSK42, 218-219; RLBH, 674-675; RSP-M, 65-68, 215-219; TSK1941, 192-207; ZSH, 402-403, 873.

 

MEZŐKERESZTES

Az imaházzal és más vallási, kulturális intézményekkel rendelkező hitközség létszáma az első világháborúig folyamatosan gyarapodott (1910-ben 255 fő). A település gazdasági lehetőségeinek apadásával – amihez a közeli Mezőkövesd konkurenciája is - hozzájárult – és a jórészt mezőgazdasággal foglalkozó izraeliták anyagi helyzetének romlása miatt az 1920-as és az 1930-as években a közösség lélekszáma csökkent (1941-ben 218 fő, a lakosság 5 százaléka). A hitközség által támogatott magániskola 1944. március 23-án szűnt meg.

A közösség világi vezetője a vészkorszakban Szántó Lajos épületfa és építőanyag kereskedő, anyakönyvvezető rabbija Friedmann Andor volt.

A Mezőkeresztesi járásban Leszkay Károly főszolgabíró 1944. május 17én adta ki gettósítási utasítását, amely szerint a következő települések izraelitáinak kellett a járásszékhelyre költözniük (zárójelben az 1941es népszámlálási adatok szerint az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma):

  • Alsóábrány (14; 753),
  • Borsodgeszt (6; 807),
  • Felsőábrány (47; 852),
  • Kács (9; 905),
  • Keresztespüspöki (7; 1444),
  • Mezőkeresztes (218; 4371),
  • Mezőnagymihály (16; 2001),
  • Mezőnyárád (31; 1613),
  • Sály (57; 2230),
  • Szentistván (25; 4071),
  • Tibolddaróc (72; 2338) és
  • Vatta (25; 1372).

Miután a belterületi elhelyezést elutasították, a gettó helyét, Szántó Lajosnak a település határában lévő fatelepén jelölték ki. Szántót állították a helyi zsidó tanács élére is. A gettó a legalapvetőbb egészségügyi és higiénikus feltételeket sem biztosíthatta. A járásban élő izraelitákat május 19-e és 24-e között koncentrálták Mezőkeresztesre, ahonnan június elején szállították őket a miskolci deportálásra.

A veszteségek mértékét jelzi, hogy 1949-ben a töredékhitközséget, amelynek elnöke Léderer Zoltán volt, mindössze 19 fő alkotta.

  • Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 341-365, Csíki Tamás

 

Források: HM-bAZ, 47; MSK-, 220-221; RLBH, 675; RSPM, 219-221; TSK 1941, 192-207; ZSH, 405-406, 873.

 

MEZŐKÖVESD

A 18. század végén létrejött hitközség kezdetben az ábrányi rabbisághoz tartozott, majd az 1880-as években önállósult, sőt anyakönyvi kerület székhelye lett. Ekkor alakultak kulturális

Mezőkövesd, ortodox zsinagóga és szociális intézményei, két tanerős elemi iskolája, később jesivája és talmudtórája. Az 1853-ban épített első imaháza helyett 1896-ban emeltek új és modern templomot. Az első világháború előtt, miként az 1940-es évek elején Mezőkövesden a megye – Miskolcot követő – legnépesebb izraelita közössége élt: 1910-ben 669 fő, 1941-ben 798 fő (utóbbi az össznépesség 3,8 százaléka), ami a bükkaljai település áruforgalmi és hiteléleti alközpont funkciójával függött össze.

A cionista mozgalom vallásos irányzata már a 20. század első évtizedében felbukkant a városban, s bár néhány fiatal csatlakozott a szervezethez, az asszimilálódott helyi zsidóság körében szélesebb befolyásra nem tehetett szert.

A hitközség élén 1944-ben Jungreisz Mór rabbi, Jungreisz Izidor anyakönyvvezető rabbi, valamint Kohn Jakab bőrkereskedő állt.

Az országos és a megyei rendeletek gyors végrehajtása – a nagyobb vállalatok vagyonának zárolása, majd elkobzása, a Mezőkövesdi Izraelita Nőegylet és a Chevra Kadisa feloszlatása, a zsidó szerzők műveinek a település könyvtáraiból való kivonása stb. –, valamint több személy (így például Klein Mór ügyvéd) rendőrhatósági felügyelet alá helyezése után, 1944. május 19-én Péterffy Béla főszolgabíró kiadta gettósítási utasítását, amely a következő települések zsidóságát érintette (zárójelben 1941-es adatok alapján az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma):

  • Andornaktálya (17; 2350),
  • Bogács (12; 2403),
  • Borsodivánka (10; 1014),
  • Borsodszemere (14; 2309),
  • Bükkzsérc (1; 1743),
  • Cserépfalu (9; 2204),
  • Szomolya (14; 2353),
  • Mezőkövesd (798; 20 838),
  • Négyes (5; 877),
  • Noszvaj (19; 1811),
  • Novaj (16; 1671),
  • Ostoros (5; 1969) és
  • Szihalom (10; 2886).

A gettót Mezőkövesd IV. kerületében, a zsinagóga és a hitközségi épületek környezetében, a Hársfa, a Diófa, az Arany János, a Kőrisfa, a Juharfa és a Szegfű utcában, mintegy 50 lakó és egyéb épület igénybevételével jelölték ki, ahová rendkívül rövid határidőn belül, a helyieknek május 21ig, a járásbelieknek 22ig kellett beköltözniük. E területről közel 40 keresztény családot telepítettek jórészt elhagyott izraelita ingatlanokba, aminek minden költségét s a gettó őrzésének díjait is a zsidóságnak kellett fedeznie. A meghatározott 50 000 pengő, valamint az igénybe vett lakóházak esetleges rongálódásának kijavítására fizetendő 37 000 pengő az izraeliták gyors elszegényedése miatt – akik közül sokan a közadókat és az egyéb járulékokat sem tudták teljesíteni – a zsidó tanácsnak súlyos problémát okozott.

A körülkerített gettó életét szigorúan szabályozták és felügyelték. Elhagyását, miként a keresztények bemenetelét – kivéve az orvosokét – tiltották, s a külvilággal való egyéb kapcsolattartást is akadályozták. A beköltözők ágyat, ágyneműt, csak a legszükségesebb mosdó és tisztítószereket, illetve ruhaneműt, személyenként egyetlen evőeszközkészletet, valamint a közétkezést biztosító konyha ellátására 50 kg tűzifát vihettek magukkal. Továbbá családonként legfeljebb 3000 pengő készpénzt. Az ezen felüli összegeket s az egyéb ingó vagyontárgyakat zárolták, a gettó területére eső izraelita épületekből pedig elhurcolták. A lefoglalt lakások közül néhányat katonai beszállásolásokra használtak fel. Több keresztény helyi lakost „zsidó vagyonok rejtegetése” miatt elzárással vagy internálással büntettek.

Az összezsúfolt közel ezer embernek a volt Talmud iskolában csupán egyetlen, minimális felszereléssel ellátott betegszobát biztosítottak. A fertőző betegek részére a hitközség fürdőépületét jelölték ki. Az izraelita iparosok közül néhány – egy-egy asztalos, lakatos, cipész, női és férfiszabó – a gettó számára dolgozhatott.

Az intézkedések végrehajtásáért a május 17-e és június 5-e között a helyi csendőrőrs parancsnokság felügyelete alatt működő zsidó tanács felelt. A testület tagjai Abonyi László, Braun Andor, Forgács Ignác, Jungreisz Izidor, Neumann Sándor és Schwarcz Gyula voltak. A gettó belső rendjének biztosítására tíz tagból álló csoportot szerveztek.

Mindezt a Mezőkövesdi Újság című lap a lezárt terület körüli helyzetjelentésekkel, az izraeliták „hivatásszerűen űzött erkölcs és nemzetmételyező munkájának” részletezésével, valamint a gazdasági „őrségváltás” szorgalmazásával igyekezett a közvélemény által nemcsak elfogadtatni, hanem támogattatni is.

A járás zsidóságát június 5-én szállították a miskolci gyűjtőtáborba. Néhány nappal később már elkészült a levente otthon, az iskola, a jegyző-, a tanító és az orvosi lakások céljára felhasználandó ingatlanok számbavétele. A deportálás után a maradék hitközség, amelyhez 1949-ben 3 település tartozott, mindössze 129 főből állt. Gondnoka Eisler Mihály volt.

  • Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 341-365, Csíki Tamás

 

Források: BML, IV.B 810/b 33-80/1944, V176/111. 6514/1943, 34-68/1944, 38-61/1944; HM-bAZ, 45-46, 49, 67-68; KIM, 13-20; MSK42, 220-221; MÚ, 1944.V.25., 1944.VII. 6.; RSPM, 69-70, 222-228; TSK1941, 192-207; ZSH, 407-408, 873; PHH; ZSL, 596; RLBH, 675.

 

 

MISKOLC

A megyeszékhelyen a 18. század első harmadában jelentek meg az izraeliták. Az országosan is jelentős vásárokat látogatták, illetve néhány nemes telkén letelepedve pálinkafőzéssel, valamint szesz és borárusítással foglalkoztak, amit – miként az állandó lakhatást – ekkor még rendeletekkel igyekeztek akadályozni. Számuk gyarapodását s ezzel szervezettségük növekedését a diósgyőri kamarai uradalommal elmélyülő gazdasági kapcsolatuk eredményezte. Az 1760-as években imaházat építettek, rabbit választottak, s a hitközség is megalakult.

1840-ben a településen már több mint ezer izraelitát írtak össze, az igazi fellendülés azonban a 19. század második felében, Miskolc regionális ipari centrummá fejlődésével következett be. 1863-ban és 1900-ban új templomot avattak, és szefárd imaház épült. 1784-ben megnyílt és 1846-ban újjászervezték a tanintézetet. A városban az első világháború előtt két, az 1930as években három izraelita elemi iskola működött. A hitközség 1919-től polgári leány-, 1923-tól polgári fiúiskolát, továbbá 33 jesivát és talmud-tórát is fenntartott, sőt 1928-ban, egyedüliként az országban, tanítónőképzőt létesített.

A gyarapodás ütemét jelzi, hogy 1910-ben a város össznépességének 20 százaléka (10 291 fő) volt izraelita. A zsidóság lélekszáma a két világháború között stagnált, miközben aránya 1941ig 13,5 százalékra csökkent. Az izraeliták a helyi kereskedők és a hiteléletben dolgozók 62 s az iparosok 17 százalékát alkották, s rendkívül tagolt társadalmi struktúrával – gazdag nagypolgári réteggel, illetve stabil közép és kispolgársággal – rendelkeztek.

A felekezeti és a hitközségi életet gyakori viszálykodások kísérték. Az ellenségeskedés a közösség konzervatív, az ősi hagyományokhoz ragaszkodó, a gazdasági társadalmi struktúrába beépülni nehezen tudó, másfelől az új, haladó szemléletű, asszimilálódó és gazdaságilag is erősödő, a fejlődést kihasználó tagjai között az 1860-as évek elején kezdődött, s az 1868–1869es egyetemes kongresszus idején tovább mélyült. Neológ, illetve ortodox hitközség is alakult, amelyek 1875-ben az utóbbi szervezeti szabályzatát elfogadva egyesültek ugyan, ám a következő évben a konzervatívok egy része kivált, és szefárd imaegyesületet alapított, amely önálló rabbiságot követelt. Ezen irányzathoz egyébként a Galíciából csak a 19. század végén érkező, szerény egzisztenciájú izraeliták csatlakoztak, s bár az ellentétek az első világháború után meg-megújultak, sőt az 1920as években cionista és mizrachista csoportok is alakultak, mindez a politikailag egységesebb, gazdaságilag szilárd s a törvényhatóság által támogatott hitközség stabilitását nem veszélyeztette. A cionista mozgalomhoz csatlakozók száma a városban hozzávetőleg 250 főnyi volt.

E belső viszályok ellenére az izraeliták nagyobb részének társadalmi, politikai asszimilációja a dualizmus korában és az 1920as években sikeres volt, a keresztény lakossággal vagy a városi vezetéssel való konfliktusokra nincsenek adataink. Sőt 1861-ben a tanács rokonszenvét és „felebaráti szeretetét” fejezte ki a zsidóság iránt, amely „hazánk, valamint városunk örömeiben és balsorsában velünk együtt érzett és együtt szenvedett”. Képviselői a helyi politikai, kulturális és közélet számos vezető posztját töltötték be (főügyész, tisztiorvos, kamarai elnökök stb.), miközben polgársága a különböző gazdasági és társadalmi szervezetekben kapott helyet.

Változás az 1930-as években következett be. A világgazdasági válság nyomán nemcsak a keresztény kispolgárság és a munkásrétegek – amelyek körében a politikai elégedetlenség folyamatosan nőtt – szegényedtek el vagy vesztették el egzisztenciájukat, hanem az izraeliták is, akik között gyorsan emelkedett a gazdasági és társadalmi hierarchiából kieső, életfeltételeikben perifériára szorulók száma. Utóbbiak vagyonilag és életmódjuk alapján is egyre élesebben elkülönültek a helyi zsidó nagypolgári rétegtől. Az asszimilációs készséget tekintve ugyancsak növekvő különbség jellemezte őket, mivel míg a nagypolgárság próbálta megőrizni lojalitását, a gazdasági létalapjukat vesztők az 1930-as években a mereven konzervatív, az asszimiláció bármely típusát elutasító ortodox irányzathoz közeledtek. Az utóbbiak közül egyre többen kényszerültek zugkereskedést és zugipart űzni, ráadásul számukat az 1930-as évek végétől a Csehszlovákiából, Romániából és Lengyelországból beáramlók növelték, akik a város peremterületein húzódtak meg, s akik életformájukkal, idegenségükkel a lakosság növekvő ellenszenvét váltották ki.

Ezek a tendenciák adtak alapot a jobbra tolódó városi vezetésnek a zsidóság elleni fellépésre, gazdasági és társadalmi pozícióik további gyengítésére. Már az 1930-as évek közepén születtek erre irányuló rendelkezések (például a nyílt árusítású üzletek vasárnapi nyitva tartásának korlátozása, illetve tiltása vagy a keresztény vállalkozók különböző kedvezményekben részesítése), közvetlen megnyilvánulásaira azonban az évtized végétől, a zsidótörvényekkel s az ezeket követő országos rendeletekkel összhangban került sor. Hitelszolgálatra és közvetítésre, valamint iparűzésre újabb engedélyeket nem kaphattak, miként az állami egyedárúság alá eső cikkek árusítására sem, a meglévőket pedig néhány éven belül be kívánták vonni.

A közszállításokban és a kereskedelemben ugyancsak korlátozták az izraeliták lehetőségeit: a helyi tűzifa kereskedőktől például 1940 végén vették el engedélyeiket, a bornagykereskedők üzleteik meghosszabbítását célzó kérelmeit 1940–1941-től folyamatosan megtagadták. Ez utóbbiak összes felszerelését zár alá helyezték, amit a keresztény vállalkozók rendkívül alacsony áron kaphattak meg. A miskolci pénzügyigazgatóság az előírások szerint vonta be az italmérési engedélyeket, a trafikengedélyek nagy részét, az izraelita kocsmárosok, vendéglősök és kávésok dohányárusítási jogát megszüntették, s a zsidóknak a kegytárgyárusítást sem engedélyezték. Tiltották ugyanakkor a bazárosok búcsúkon való árusítását is. A városban lakó birtokosok, a helyi cégek, a hitközség, valamint a vallási egyletek földjeit és más ingatlanait állami tulajdonba vették, és előkészítették azok keresztények közötti kiosztását.

Mindezek következtében az 1940-es évek elejétől számos kereskedelmi és iparvállalat szüntette be a működését, ami a lakosság, illetve egy sor szakma ellátási nehézségeit mélyítette el. Ezért kérte egyébként többször a kamara olyan izraelita üzletek – például ipari textiláru vagy vaskereskedések – fenntartását, amelyek megfelelő raktárakkal ellátva csaknem kizárólagos szállítói voltak a helyi textil-, illetve fémiparnak.

A gazdasági diszkrimináció mellett a miskolci zsidóság nagy múltú politikai, közéleti szerepét is elvesztette. Az 1939. évi IV. törvénycikk hatálybalépése előtt – a Magyar Élet című szélsőjobboldali lap adatai szerint – a város törvényhatósági bizottságának 47 virilis tagja közül 28 (60%), míg a 47 választott tag közül 14 (30%) volt izraelita származású. Többen örökös tagok, ketten hivataluk alapján növelték a zsidóság képviseletét. A 248 virilis választó mintegy háromnegyede tartozott ehhez a felekezethez. Rajtuk kívül a városnál mintegy 30 izraelita tisztviselő teljesített szolgálatot, ami szintén jelzi, hogy az évtized végéig megőrizték közvetlen és közvetett befolyásukat a település vezetőtestületeiben, illetve irányításában. A zsidótörvények után viszont a virilis névjegyzékekből több mint 150 főt töröltek, s a csökkentett létszámú törvényhatósági bizottságban mindössze 6, míg a póttagok között 2 izraelitát hagytak. Ezzel párhuzamosan a város politikai vezetésében a liberális irányzat teljesen háttérbe szorult, s a különböző jobboldali pártok kerültek túlsúlyba.

Nem csak az izraelita nagypolgárságot érintette a képviselőválasztói joggal rendelkezők számának nagyarányú csökkentése: 1940–1941-ben összesen körülbelül négyezer fővel apadt a választásra jogosultak száma, akik jelentős része a közel háromezer fős miskolci izraelita választópolgárból került ki.

A különböző érdekképviseletekben ugyancsak korlátozták a zsidóság jelenlétét. Számuk a helyi ipartestület vezetőségében és tagjai között folyamatosan csökkent, a II. zsidótörvény után valamennyi izraelita tisztviselőnek távoznia kellett. A kereskedelmi és iparkamara önkormányzatát, amelyben a zsidók szintén túlreprezentáltak voltak, 1940 végén függesztették fel, amikor is a tagok többségének mandátuma megszűnt.

Az izraelita alkalmazottak visszaszorítására alakult meg az 1930-as évek végén a Keresztényszocialista Magántisztviselők Országos Szövetségének helyi csoportja. Ekkor tiltották be az első világháború előtt alakult, s a „hithű” zsidóság összefogását célzó Miskolci Orthodox Zsidókört, majd az egyéb vallási, kulturális és szociális egyleteket, valamint a hitközségi intézményeket is megszüntették, így például a nőegyleteket, a komaegyletet, a Chevra Kadisát és a Magyar Zsidók Pro Palesztina Szövetségének miskolci fiókját.

A német megszállást követően fordult tragédiába a nagy múltú izraelita közösség sorsa. A szaporodó országos és helyi rendeletek végrehajtását a Gestapo miskolci szervezeteivel és a német parancsnoksággal szoros kapcsolatban lévő, Imrédy Béla politikáját követő Szlávy László polgármester irányította, aki a „magyar faj védelmét hangoztatva” a megyei városok között élen kívánt járni a diszkriminatív intézkedések gyors és példás teljesítésében, később a zsidóság elkülönítésében is. „Érdemei” elismeréseként Szlávyt május közepén Szilágy megye főispánjává nevezték ki, de utódja, Honti Béla az ő politikáját követte.

Ennek megfelelően folytatódott a zsidóság teljes gazdasági ellehetetlenítése. A városbíróság április közepén megkezdte az izraelita tulajdonú vállalatok nyitva tartásának revízióját, illetve leltároztatását – ennek során a Baross Szövetség tagjai súlyos vagyoni károkat okoztak –, elrendelte az összes ékszerészüzlet, valamint épületfa és építőanyag kereskedés bezárását, s a Magyar Élet április 27-i, bizonyosan túlzó beszámolója szerint a 807 közül „757 zsidó üzlet redőnyét húzták le”, míg mintegy 200 ellen indult eljárás a bejelentés elmulasztása miatt. Ezzel párhuzamosan a közellátási vagy honvédelmi érdekből fontos cégekhez keresztény üzletvezetőket rendeltek ki. Hét gyógyszertár került új tulajdonos kezébe, továbbá az ügyvédi kamara 75-80 izraelita tagját törölték. E határozatok betartását rendszeresen, helyenként razziákkal ellenőrizték.

Hasonló alapossággal és gyorsasággal bocsátott el a polgármester április legelején még hivatalban lévő néhány zsidó tisztviselőt és egyéb alkalmazottat, és hajtatta végre az izraeliták alapvető személyiségi jogait és életfeltételeit semmibe vevő utasításokat. Korlátozták a városon belüli közlekedésüket, kikapcsolták távbeszélőkészülékeiket, bevonták lőfegyvereiket, és elkobozták rádióikat. A zsidóknak május 3-ig be kellett szolgáltatniuk zsír és cukorjegyeiket. Megtiltották egyben, hogy az izraeliták este 8-tól reggel 6-ig lakásaikat elhagyják, az izraelita szerzők munkáit pedig kiselejtezték.

A megfélemlítés további, közvetlen eszközeként a rendőrség szigorúan ellenőrizte a sárga csillag viselését, amihez „felettébb szükséges volt, hogy a lakosság tartsa kötelességének minden általa észlelt ilyen mulasztást a legközelebbi rendőrközegeknek” jelenteni. Az első internálásra a megkülönböztető jel nem viselése, valamint utcai árusítás miatt április 20-a körül került sor. Az „állam és a társadalmi rend elleni izgatás”, továbbá rémhírterjesztés vádjával vették őrizetbe azt a héttagú izraelita „titkos társaságot” is, amely – a nyomozás és az arról tudósító Magyar Élet szerint – egyikük lakásán „az ellenséges rádióadások meghallgatására gyűlt össze rendszeresen, s a bolsevistákat és az angol bombázókat kívánták” Miskolcra. Természetesen mindez a helyi zsidóság elleni propagandát, az ellentétek élezését is célozta, amit az említett, a német megszállás utáni egyedüli miskolci napilap további cikkek sorozatával igyekezett még inkább elmélyíteni. Az újság a különböző rendelkezések kijátszóiról, az „összeharácsolt vagyonukat” és árukészleteiket rejtegetőkről s ezáltal a pénzbüntetéssel, elzárással és internálással sújtottakról számolt be rendszeresen, uszító hangnemben.

Szlávy polgármester április 26án az izraeliták lakóhelyének bejelentését tette kötelezővé, a családtagok és a helyiségek számának megjelölésével, néhány nappal később az általuk bérelt lakásokat írták össze, ami már az elkülönítést készítette elő. Ennek helyéül kezdetben – a május 8-i rendelkezés szerint – a személypályaudvar melletti MÁV telepet kívánták kijelölni. Nemcsak azért, mert egységes és zárt területet alkotott, hanem „kiváltképp azért, hogy az ott lakó vasutas családok az áttelepítés folytán a légi bombázásnak kevésbé kitett városrészre kerüljenek”. Végül az egy nappal később, május 9-én megjelent polgármesteri utasítás a gettót a Szemere, a Margit és a Zrínyi, illetve a Szirma, a Petőfi és a Gillányi utcák határolta területen, az egykori Arany János, Csizmadia, Jósika, Kőműves, Rákosi Jenő, Vörösmarty, Asztalos, Esztergályos, Kalapos, Lakatos, Rostás, Vilma, Bádogos, Kárpitos, Mészáros, Szatócs, Ács, Bors vezér, Gubacs, Kovács, Hadirokkantak, Molnár, Zöldfa, Bognár, Cukrász és Kölcsey utcák-ban jelölte ki. E városrészben körülbelül 1200 izraelita család lakott – ami szemponttá vált –, akik közé hatszáz lakásba mintegy tízezer embert koncentráltak. A különböző kérvényeket, amelyek a rendeletekben szabályozott és jogosnak vélt „kivételes elbánás” megállapítását, vagy azt kérték, hogy az öregek, betegek és nyomorékok a kijelölt területtel közvetlenül határos, ugyancsak zsúfolt és izraeliták által lakott házakban maradhassanak, sorra elutasították, a végrehajtást pedig május 11-én rendőri felügyelettel kezdték el.

A zsidóknak kettes sorokban kellett meghatározott szállásukra költözniük, s öltözetükön kívül személyenként egy rend ruhát, egy pár cipőt, két rend fehérneműt, a legszükségesebb ágyneműt, valamint háromnapi élelmet vihettek magukkal. A gettósítás május 20-án fejeződött be, ezt követően adta ki Tasnády Antal főkapitány helyettes rendeletét, amelyben az elkülönített és újra meghatározott területet lezárta. Ettől kezdve az izraeliták a gettót csak kivételes esetben, igazolvánnyal és egyéb engedélyekkel hagyhatták el. Elvben ez már május 11-től érvényben volt, amit azonban a Magyar Élet szerint nem tudtak kellő szigorral betartatni, így a zsidók „illegálisan” különböző élelmiszereket, bútorokat, fát és szenet „halmozhattak fel”. Az esti óráktól zsidók az utcákon nem tartózkodhattak, keresztényekkel egyáltalán nem érintkezhettek. A gettó területén számos keresztény család maradt ugyan, akik a lezárt zónában szabadon közlekedhettek, de ezeknek a zsidókkal való érintkezést szintén kerülniük kellett.

Mindezek végrehajtásában, illetve a kijelölt utcákban lévő lakások elosztásában a helyi zsidóság képviseletére április elején megalakult s az Arany János utcai héber iskolában működő zsidó tanács is részt vett, amelynek élén Feldmann Mór építészmérnök, a hitközség elnöke, valamint Banet Elemér állt. A közösség spirituális vezetői ekkor Neufeld Simon, Ehrenfeld Adolf, Gottlieb Juda rabbik, valamint Spira Salamon anyakönyvvezető rabbi voltak.

Feldmann egyébként jelen volt a Központi Zsidó Tanács március 28-án tartott fővárosi értekezletén, amely a vidéki izraelita közösségek megnyugtatását, illetve félrevezetését célozta. Úgy tűnik, az elnök a helyzetet teljesen félreértő, a hatóságokkal egyoldalúan és feltétel nélkül együttműködni kívánó hitközségi vezetők közé tartozott. Erre utal, hogy május 1-jén alázatos hangú és tisztelgő jelentésében a „nagyrabecsült polgármester nemes emberbarátságára, magasabb rendű szociális érzésére és humánumára” hivatkozva „helyezte magukat annak oltalma alá”, s ajánlotta fel a tanács szolgálatait a „zsidókat érintő intézkedések előkészítésében és végrehajtásában”. Valószínűsíthető továbbá – amiként arról a Magyar Élet szélsőséges formában beszámolt –, hogy a lakások elosztásakor és egyéb esetekben is súrlódások lehettek a különböző szociális helyzetű és életmódú, az asszimiláció eltérő fokán álló izraeliták között.

Mindezzel összefüggésben nem tarthatjuk pontosnak és teljesen hitelesnek a zsidó tanács szűkszavú és önmagában ellentmondásos helyzetjelentését a gettóba tömörítettek életkörülményeiről. Eszerint az „élelmezés jó, kórház nincs, orvosok és gyógyszerészek vannak, az egészségügyi viszonyok jók...” – legfeljebb a vidéki gettókhoz viszonyítva volt elfogadható, s az izraeliták szűk körére vonatkozhatott, míg a többség semmilyen ellátásban nem részesült.

Sőt a jelentésből nem derülhetett fény az összegyűjtött zsidók elleni rendkívül kegyetlen akciókról sem. Miskolcon különleges csendőrnyomozó osztag alakult, amelynek parancsnoka Oláh András csendőr alhadnagy, tagjai pedig mások mellett Bata József őrmester és Sashalmi Imre voltak, s amely az Arany János utca két házában fogdát és kínzókamrát alakított ki, ahol a kiválasztott áldozatokat elrejtett vagyonukról és értéktárgyaikról vallatták. A későbbi népbírósági tárgyalás tanúvallomásai szerint – amelyek alapján Oláht halálra ítélték és kivégezték – több mint száz embert vertek meg s kínoztak brutálisan, némelyeket megkötözve és fejjel lefelé akasztva ütlegeltek, illetve sós vizet itattak velük. Közülük többen meghaltak – például Holländer Béla ügyvéd és Radványi Ignáczné –, mások maradandó sérüléseket szenvedtek, s emiatt kerültek gázkamrába, megint mások öngyilkosok lettek – például Holländer Béláné és Balla Béla. A holttestek egy részét a Sajó vizébe dobták.

A gettósítás végrehajtásával párhuzamosan a megfélemlítés és a megtorlás egyéb eszközei ugyancsak szaporodtak, s az antiszemita propaganda egyre durvábbá vált. A miskolci rendőrség figyelmeztette „a keresztény magyar közösséget, hogy bizonyos egyének a házak kapujába mérgezett kockacukrokat helyeztek el, amelyekkel veszélyeztetni akarják a keresztény magyar gyermekek életét és egészségét”. A diszkriminatív rendeletek megszegése – a sárga csillag nem viselése, vagyonrejtegetés stb. –, valamint szökési kísérletek vádjával 131 embert internáltak. A névsort a Magyar Élet közölte. A lap május 24-i közlése szerint az elzárások mellett néhány nap alatt 192 izraelitát 60 000 pengő bírság kifizetésére köteleztek különböző „kihágások” – így keresztény cselédek alkalmazása, adatszolgáltatás megtagadása vagy közveszélyes munkakerülés (!) – miatt. Miután szabályozta az izraeliták mezőgazdasági munkaszolgálatát, Borbély Maczky Emil főispán arról számolt be május közepén gúnyosan, hogy „ma minden zsidó kapálni szeretne”. A zsidók eszerint 30 fős egységekben, katonai felügyelettel mehettek ki a falvakba dolgozni, amit később, a deportálás előtt Endre László tiltott meg.

Bár az országban ritka kivételként Miskolcon háború és németellenes csoportok jöttek létre, és a munkaszolgálatosok soraiban is antifasiszta csoportok szerveződtek, ezek a feszült közhangulatban zsidók mentésére nem vállalkozhattak. Az elszórt mentési kísérletek csupán egyéni és rendkívül szervezetlen akciók voltak.

A „passzív ellenállás” jeleként több városi, illetve megyei tisztviselő és egyszerű alkalmazott ment április végétől, május elejétől betegszabadságra, hogy semmilyen módon ne váljanak a látott intézkedések részeseivé. Emellett néhányan az izraeliták értékeinek elrejtésében vagy akár szökésükben és iratokkal való ellátásukban is segédkeztek. A 18 éves Jorkó Erzsébet például hamis igazolvánnyal próbálta ismerősét a gettóból kimenteni, a Péter család pedig Ungvárról szökött rokonát igyekezett segélyezni, ám mindnyájan az őrizetbe vétel, az elzárás, illetve az internálás sorsára jutottak.

Helyenként a passzivitás is bátor cselekedetnek számított, s a felelősségre vonás szempontjából a különböző magatartásformák erkölcsi megítélése is bonyolult. Erre példa Vesza Ambrus rendőr esete, aki 1944. június 5-én, tehát közvetlenül a deportálás előtt a gettóból megszökött egyik családot (Schwarcz Salamont, feleségét és 3 gyermekét) a miskolci pályaudvaron igazoltatta, s a szolgálatot teljesítő rendőr őrtisztnek átadta. Ezért 1946-ban vádat emeltek ellene, ám a népbíróság felmentette, mivel – indoklása szerint – parancsot hajtott végre, s egy olyan „civil” szólította fel a család igazoltatására, aki a rendőröket többször azzal fenyegette meg, hogy ha „kötelességüket” nem teljesítik, azt a tiszteknek fogja jelenteni. A tanúvallomásokból az is kiderült, hogy Vesza más esetben „izraelitának tekintendő személyt szolgálata során nem igazoltatott, sőt óvatosságra intett”.

Ezek és az ehhez hasonló elszórt kísérletek legfeljebb egy-egy izraelita sorsán változtathattak, ám a trianoni Magyarország legnagyobb vidéki zsidó közösségének pusztulását a legkevésbé sem befolyásolhatták. Az okok nyilvánvalóan összetettek, nehezen megfejthetők, s bár az események – miként az ország egyéb területein – felsőbb forgatókönyv szerint zajlottak, a helyi, esetleg egyedi tényezőket is keresnünk kell.

A korábbi évtizedek sikeres vagy annak ítélt asszimilációs, sőt társadalmi integrációs folyamata – amit még fokozott, hogy azt a hagyományait és kultúráját sok tekintetben megtartó ortodox közösség érte el –, az izraeliták évszázados gazdasági, kulturális és szellemi gyarapodása, valamint a belső viszálykodásokon való állandó felülemelkedés nemcsak a hitközség vezetőiben keltette hamis illúziók sorát, hanem a felekezethez tartozók széles körében is. Nem számoltak az 1930-as évek valóságával: a zsidóság összetételében bekövetkezett változásokkal, a városvezetés jobbra tolódásával és az ellenségessé váló közhangulattal sem. Ezzel összefügg, hogy a diszkriminatív rendelkezéseket ideiglenesnek, a különleges helyzetből adódó, kényszerű átmenetnek tekintették, ami a koncentrálás időszakára is kiterjedt. Ez izraelita vezetők évszázados „reflexből” adódó együttműködő készségét is magyarázza, pedig a Magyar Élet a Turul Szövetség új munkatervére hivatkozva a német megszállás után egyre gyakrabban szorgalmazta a zsidókérdés megoldásaként a kitelepítést, továbbá „az ország legzsidósabb városában” a „zsidókérdés végérvényes lezárását”. Mindehhez hozzájárulhatott, hogy az egyik lakónegyed centrális területén létrehozott gettóban nem következett be a zsidóság teljes elkülönülése.

Az egykori befogadó közeg magatartása is megváltozott, ami az izraelitákban szintén nem tudatosult. A keresztény kis és középpolgárság, valamint a munkásság jelentős része, amelynek ugyancsak széles bázisa volt Miskolcon és környékén, az 1930-as években egyik napról a másikra vesztette el egzisztenciáját, aminek ellensúlyozására alkalmasnak látszott a helyi zsidóság – még mindig kiemelkedő vagy annak vélt – gazdasági pozícióinak és érdekeltségeinek a megszerzése. A keresztény népesség az izraelita kispolgárok elszegényedését, sőt deklasszálódását nem mérte fel kellő realitással, s bennük egyre inkább vetélytársat látott. Nem volt véletlen tehát, hogy az „őrségváltás” programjával a Baross Szövetség miskolci csoportja az 1930-as évek végétől rendkívül megerősödött. A városi politika ez irányú legsürgetőbb feladatává az izraelita tulajdonú raktárak leltároztatása, a strómanokkal szembeni erőteljes fellépés és a lakásproblémáknak a szükséges cserékkel történő enyhítése lett. Az eldurvuló antiszemita kampány leginkább az „elrejtett vagyonokkal”, továbbá a keresztény lakosságét a háborús körülmények ellenére is messze felülmúló zsidó életszínvonallal és fogyasztással érvelt.

Mindezek következtében 1944 márciusától jelentősen nőtt a zsidó vállalkozások, illetve üzletek, lakások és egyéb ingatlanok vagy akár bútorok és más lakberendezési tárgyak megszerzésére irányuló igénylések száma. Ez a háború utolsó szakaszában a keresztény közösség demoralizálódását és szétesését, az erkölcsi értékek relativizálódását is jelzi. Nem kevésbé igaz, hogy a városvezetés szigorú, ellentmondást nem tűrő utasításai, valamint megfélemlítése az egész lakosságra kiterjedt, s a megérkező Gestapo egységek, emberek tucatjait tartóztatták le, hurcolták el, vagy figyeltették meg. Mindez keretül szolgált a legalapvetőbb emberi jogokat és méltóságot sértő akciók végrehajtására, a parancsot kiadók és az azt szolgaian végrehajtók kölcsönös, főképp későbbi felelősségáthárítására is. Az 1944. június 2-án Miskolcot ért első bombatámadás több mint kétszáz ember halálát és 420 személy sebesülését okozta, továbbá számos köz és magánépület lakhatatlanná válását. Mindennek sokkhatása a zsidók sorsáról még a korábban együtt érzők figyelmét is elterelte, s a valamilyen formában szolidaritást vállaló kisebbséget is közömbössé tette.

A meghatározó persze a szándékában eltökélt megyei és városi vezetés, a helyi német katonai parancsnokság egysége és a mögöttük álló csendőrség és rendőrség volt. Ezáltal a „zsidótlanítás” előkészítése a tervek szerint mehetett végbe. Miskolcon – mint kerületi székhelyen – más megyékből jelentős számú csendőri egységet vontak össze, ugyanakkor biztonsági okokból a helyiek közül 50 csendőrt Máramarosszigetre vezényeltek.

A városi gettó kiürítését június 5én kezdték meg. A keleti városnegyedet a Vörösmarty utcától lezárták, és Kisfalvi Bertalan csendőr főtörzsőrmester a deportálási részleg parancsnokának irányításával a zsidókat „ütlegelések közepette” a Tatár utcai téglagyárba és a vele szomszédos helyiségekbe hajtották ki. Ezzel egyidejűleg – a Magyar Élet adatai szerint – több mint 600 lakásigénylés érkezett a hatóságokhoz, amelyek száma a továbbiakban még emelkedett, s amelyeket elsősorban a bombakárosultak számára kívántak teljesíteni.

Koós Béla főszolgabíró utasításának megfelelően ebbe a gyűjtőtáborba koncentrálták a vidéki gettók lakóin kívül a Miskolci járás következő településein élő izraelitákat is (zárójelben az izraeliták és az összlakosság lélekszáma, 1941es adatok szerint):

  • Alsózsolca (44; 2899),
  • Arnót (9; 903),
  • Belsőbőcs (63; 1226),
  • Bükkaranyos (7; 1448),
  • Bükkszentkereszt (1; 1685),
  • Diósgyőr (222; 26 539),
  • Felsőzsolca (83; 2939),
  • Görömböly (26; 2845),
  • Hámor (7; 1030),
  • Harsány (53; 2002),
  • Hejőcsaba (221; 5036),
  • Kisgyőr (7; 1657),
  • Kistokaj (29; 887),
  • Külsőbőcs (5; 915),
  • Mályi (17; 1117),
  • Nyékládháza (62; 2209),
  • Ónod (128; 2369),
  • Sajóbábony (9; 863),
  • Sajóecseg (13; 714),
  • Sajókeresztúr (7; 832),
  • Sajólád (22; 1794),
  • Sajópetri (18; 1131),
  • Sajósenye (7; 236),
  • Sajóvámos (41; 1913),
  • Szirma (9; 1899) és
  • Szirmabesenyő (25; 2671).

Az akció brutalitását jelzi, hogy Tyrnauer Márk ny. kúriai bíró, Klein Sándor volt százados és egy Hofbauer nevű kereskedő a bántalmazások nyomán meghalt. A téglagyári életkörülmények embertelenek voltak. Az izraelitákat ugyanis nyitott szárítóépületekben zsúfolták össze, hiányzott az ivóvíz, és a legalapvetőbb higiéniai feltételek sem álltak rendelkezésükre. A zsidó tanács még mindig mérsékelt hangú helyzetjelentése szerint „a csendőrség már igen szigorúan őrzi a ki és bejárást. Csomag és postaküldés tilos, a tábor lakóival beszélni sem lehet. Úgyszólván semmiféle ellátás nincs, esznek, ha hoztak magukkal. Közös konyha nincs, a szükség óriási. Részben a szabadban laknak.” A fejadagokat egyébként szigorúan korlátozták.

Utóbb Spiry Endre tiszti főorvost népbíróság elé állították, mivel a vád szerint sem szóban, sem írásban nem jelentette az általa ismert téglagyári állapotot, miszerint a helyi és a vidékről beszállított zsidókat „téglaporban, hirtelen összeácsolt, rozzant színekben helyezték el, s Weisz Bertalan orvos kötszer, műszer és gyógyszer nélkül képtelen volt a betegeket ellátni...”, továbbá ez ellen nem tett semmit. Spiryt emellett azért is felelősségre vonták, mert 1940-ben a külföldi állampolgároknak minősített izraeliták kiutasításakor „orvosi hivatásához nem méltón járt el”, 1942 májusában pedig részt vett az Erzsébet kórházba kirendelt munkaszolgálatos orvosok tevékenységének megakadályozásában.

A téglagyári begyűjtéssel egyidejűleg az antiszemita propaganda a tetőfokára hágott. Június 11én, közvetlenül a deportálást megelőzően jelent meg a Magyar Életben: Leleplezték a miskolci zsidóvagyon rejtegetők frontját többszörösen kiemelt főcímmel. Az első két oldalt betöltő írás minden korábbinál részletesebben sorolta fel az értékeiket keresztényeknél elhelyezők népes táborát és az ebben segédkezőket, akiket azonnali jelentkezésre szólított fel. A cikk beszámolt a jelenség megszüntetésére alakult csendőrnyomozó alosztály működéséről is, és minden addiginál nyíltabban fenyegette meg a helyi lakosságot, hangsúlyozva, hogy „félmegoldásokról többé nincs szó..., itt végre a zsidókérdés teljes felszámolása folyik”.

A téglagyári életkörülmények nyilvánvalóvá tették, hogy immár a deportálás előtti néhány napos, átmeneti helyzetről lehet szó. Ezt követően az iparvágányokra tolatott vagonokban június 12-én, 14-én és 15-én előbb a miskolci, majd a vidéki izraelitákat szállították el a megsemmisítő táborokba. Az utolsó pillanatban két új munkaszolgálatos század számára kiemelt, s ezáltal a biztos haláltól megmentett férfiakon, valamint a Borbély Maczky főispán által mentesített orvosokon és gyógyszerészeken kívül mindenkit elhurcoltak.

A deportálás után a helyi hatóság hamarosan a lefoglalt vagyonok értékesítésére kért kormányzati engedélyt, folytatta az üzlethelyiségek kiutalását, s próbálta az izraelita vállalkozások keresztény alkalmazottainak elmaradt fizetését rendezni, hiszen ők a régóta elégedetlenkedő munkanélküliek számát gyarapították. Eközben elhagyott lakásokba törtek be, amit gyakran – a korabeli visszaemlékezés szerint – „bizonyára valami szervezés következtében, több száz fős tömeg” hajtott végre, s ahol „tumultuózus és gyalázatos” jelenetek zajlottak a helyenként összeverekedő fosztogatók között. A hivatalos közlemények szerint – bár csupán az ócskapiacokon gyarapodó illegális árusítások miatt körülbelül 150 főt állítottak elő – mindez „nem olyan mértékben és formák között történt, ahogy a híre a közönség körében el van terjedve”.

A zsidóság elleni utolsó tömeges terrorakciókat 1944 októberében és novemberében a viszszavonuló nyilas-, valamint SS különítmények követték el. Szökött és Miskolcra hazatérő izraelita munkaszolgálatosokat fogtak el, akiket az őrizetükben lévő más foglyokkal (katonaszökevényekkel, baloldali munkásokkal) együtt Létrástetőn és a Bükk egyéb területein lőttek agyon és földeltek tömegsírokba. Az áldozatok száma csak Létrástetőn 100-120 fő volt.

1946-ban az ország több településén lezajló zsidóellenes zavargások egyik központi helyszíne Miskolc volt. Július 30-án a kommunista párt helyi szervezete által kezdeményezett forintvédő tömegtüntetés provokált résztvevői, akikben még élénken élt a háborús időszak antiszemita propagandája, a pár nappal korábban feketézéssel vádolt és internált Rejtő Sándor izraelita malomtulajdonost, valamint üzemvezetőjét, Jungreisz Ernőt meglincselték. Utóbbi sérüléseibe belehalt. Ezt követően elterjedt, bár a visszaemlékezések alapján nem valószínűsíthető, hogy a letartóztatott munkásokat Fogarasi Artúr izraelita származású kommunista rendőrtiszt brutális módon megkínozta, ami a háború utáni „zsidó bosszú” elméletét erősítette fel, s ami július 31-én újabb zavargáshoz, majd pogromhoz vezetett. Augusztus 1-jén a társaik kiszabadítására szervezett és ismét az antiszemitizmussal manipulált demonstráció résztvevői ugyanis – akik között a kommunista párt által mozgósított diósgyőri és vidéki munkások voltak – a rendőrség Zsolcai kapuban lévő épületét elfoglalták, és – bár a foglyokat korábban szabadon engedték – Fogarasit halálra verték.

A Miskolcról elhurcoltak számát a városbíróság 8000, az 1945 júniusában készült jelentés 8900 főben határozta meg. A nagy múltú izraelita ipartársulat, amely a világháború alatt feloszlott, tagjainak mintegy 80 százalékát vesztette el. Több mint ezer kereskedő, körülbelül száz szabó, 160 varrónő, mintegy félszáz cipész, illetve pék s ugyanennyi vendéglős és kocsmáros elpusztulásáról maradtak fent adatok.

1946-ban – a vidéki településekről beköltözőkkel együtt – 2350 izraelita élt a városban, az össznépesség 3 százaléka, ami 1949i-g 2025 főre csökkent (2%). A hitközség 1945 februárjában alakult újjá. Elnöke Züszmann Alfréd, rabbija Klein Károly, a vallásos cionista mozgalom képviselője, később, az 1940es évek végén pedig Paszternák Sándor volt.

  • Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 341-365, Csíki Tamás

 

 

NEKÉZSENY

Az Ózd-bolyok anyakönyvi kerülethez tartozó kistelepülésen 1910-ben 14, 1941-ben mindössze 6 izraelitát írtak össze. Az 1944. május 20-i „tömörítésüket” követően Zélinger Sándornak, Csokvaomány fiókhitközség gondnokának 30 holdas helyi ingatlanát azonnal felosztották, és vitézi telekké alakították. Az ingatlan egy részét a 63. portyázó század kapta meg.

  • Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 341-365, Csíki Tamás

 

Források: BML, IV.B821/244. 22/1944; MSK42, 222223; RSPM, 229; TSK1941, 192207.

 

NYÉKLÁDHÁZA

A településen 1910-ben 126, 1941-ben 62 izraelita élt. Mezőnyék és Ládháza 1933-as egyesülése után létrejövő, az ónodi anyakönyvi kerülethez tartozó fiókhitközség a két világháború között hanyatlott, többségében földműveléssel foglalkozó tagjai elszegényedtek, emiatt működését - szociális és oktatási intézményeivel együtt – már a világháború kezdetén beszüntette.

A fiatal férfiakat 1940-ben munkaszolgálatra hívták be. A 23 férfiból csupán nyolc maradt életben. 1944. május végén a romossá vált templom körül összegyűjtött néhány izraelita családot a legkisebb ellenállás nélkül szállították a miskolci téglagyárba, ahonnan június 12én deportálták őket.

A Blumberger testvérek, valamint Weisz Miksáné fűszer és vegyeskereskedésének minimális árukészletét és berendezését a német utóvédcsapatok vitték magukkal.

  • Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 341-365, Csíki Tamás

 

Források: BML, IX201. 454. 56916/1945; HM-bAZ, 6768; MSK42, 220221; PHH; RSPM, 222; TSK1941, 192207; ZSH, 482.

 

ÓNOD

A Miskolci járás országos hírű vásárhelyén, illetve uradalmi központjában az 1820-as években 30-35 izraelita élt, akik akkoriban a nemesbikki hitközséghez tartoztak. A közösség 1860-ban alakított önálló hitközséget, amely hamarosan anyakönyvi kerület székhelye lett, s létszáma 1910-ig 197re emelkedett. Temploma 1883-ban épült, elemi iskolája viszont az államsegély megvonása miatt 1923-ban megszűnt. Egyéb kulturális és szociális intézményei a második világháború kezdetéig működtek. A hitközség élén a vészkorszakban Kornhauser Márk kereskedő és Donáth Fülöp anyakönyvvezető rabbi állt. A nagyobb vállalkozások közül a Braun és a Klein Zsigmond féle malmok berendezéseit, továbbá árukészleteit az 1940-es évek elején zárolták. A mintegy 130 helyi izraelitát 1944. május 24-én szállították a miskolci gyűjtőtáborba.

A deportálás és a településről való elvándorlás után az ónodi hitközséget, amelyhez 12 helység tartozott, 1949-ben 78 fő alkotta. Elnöke Keller Miklós, rabbija Klein Viktor volt.

  • Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 341-365, Csíki Tamás

 

Források: HM-bAZ, 6768; MSK42, 220-221; RSPM, 64, 230231; TSK1941, 192207; ZSH, 509510, 874; ZSL 662663.

 

ÓZD

A kezdetben Bolyokon működő hitközség, rabbiság és anyakönyvi hivatal 1909-ben szűnt meg, illetve alakult újjá Ózd székhellyel. Ezt követően építettek templomot, imaházat, alapítottak jesivát és egyéb vallási, kulturális intézményeket. Az izraeliták létszámnövekedése az 1920-as, 1930-as években vált intenzívvé. A közösség 1910-ben 511, 1941-ben 721 főt számlált. Utóbbi alkalommal – a Bolyokon és Sajóvárkonyban élőkkel együtt – arányuk az összlakosságban 3,4 százalék volt. A nehézipari központ, valamint a környező ipari és bányatelepek munkásságának ellátása kedvező lehetőségeket biztosított a zsidóság számára, a második világháború utolsó szakaszának gazdasági, szociális nehézségei következtében viszont az erősödő antiszemita propaganda sikereket érhetett el. Az egyesített ózd-bolyoki hitközség elnöke a deportálást megelőzően Kiss Endre ügyvéd és bérháztulajdonos, rabbija Katzburg Miksa volt.

Az izraeliták elleni helyi intézkedések az 1940es évek elejétől szaporodtak. Kereskedők – például Neumann Lajos zöldségés gyümölcskereskedő – ellen indultak árdrágítás vádjával büntetőeljárások, többeket „mint a közrendre és a közbiztonságra veszélyes zsidó egyéneket” prekoncepció alapján internáltak – így Goldberger Ignácot, Farkas Gyulát, Baumöhl Gyulát és másokat –, illetve helyeztek rendőri felügyelet alá – például Guttmann Zsigmondot –, akik a községet, sőt az esti órákban lakásukat sem hagyhatták el, nyilvános helyeket nem látogathattak, és „erkölcsi és politikai magatartásuk” ellenőrzésére rendszeresen a csendőrőrs parancsnokságon kellett jelentkezniük. Másokat viszont, köztük ózdi születésűeket, a településről kiutasítottak.

Mindez – az antiszemita propaganda jegyében – a keresztény lakosság zsidók ellen hangolását és a további intézkedések igazolását célozta. Ezek sikerét jelezte, hogy például az egyik 1942–1944 között zajló ingatlanperben a keresztény felperes ekképpen érvelt: „különös lenne, hogy a zsidók térhódításának megszorítása idején egy jöttment zsidó rendelkezzék tisztességes magyar munkásemberek telkén”.

A német megszállást követően az izraeliták ellen további helyi intézkedések következtek. Hubay Gyula főszolgabíró április 13-án az Ózdon és a járásban élő fakereskedők raktáron lévő összes faanyagát lefoglaltatta, a belügyminiszter utasítására pedig az Ózd és Vidéke Izraelita Nőegyletet feloszlatták. Ugyanakkor több keresztény lakos kérésére elkezdődött a különböző zsidó tulajdonú vállalatok, üzlethelyiségek és telepek kiutalása is.

Borsod megye egyik legnagyobb gettóját a főszolgabíró május 20-i rendelete alapján Ózd

  1. kerületében hozták létre, ahová néhány nap alatt a következő települések izraelitáit gyűjtötték (zárójelben az 1941. évi népszámlálási adatok alapján az izraeliták és az összlakosság lélekszáma):
  • Arló (36; 3147),
  • Balaton (10; 1561),
  • Borsodnádasd (50; 3269),
  • Borsodszentgyörgy (14; 1319),
  • Center (2; 216),
  • Csernely (14; 1474),
  • Csokvaomány (19; 1468),
  • Domaháza (4; 1118),
  • Hangony (33; 1648),
  • Hodoscsépány (15; 2963),
  • Járdánháza (18; 1407),
  • Királd (6; 977),
  • Kissikátor (6; 426),
  • Lénárddaróc (12; 503),
  • Nekézseny (6; 1005),
  • *Ózd (721; 21 277),
  • Sajómércse (8; 515),
  • Sajónémeti (4; 769),
  • Sajóvelezd (9; 1067),
  • Sáta (29; 1537),
  • Susa (3; 281),
  • Szentsimon (11; 992) és
  • Uraj (4; 674).

A gettó kijelölésekor számos keresztény ingatlant is igénybe kellett venni, ami – bár a megfelelő cserelakásokról való gondoskodást előírták – ugyanúgy az antiszemita propagandának, a keresztény–zsidó ellentétek kiélezésének kedvezett, mint annak a több tucat feljelentésnek és büntetőeljárásnak a széles körű publicitása, amit a „zsidó vagyonok rejtegetése” címén kezdeményeztek. Ez ellen a helyi zsidó tanács, amelynek elnöke Fodor József, alelnöke Mandel József, tagjai Cukor Izidor, Fried Béla, Gerő Béla, Grosz Béla és Nagy Lajos voltak, semmit sem tudott tenni. A gettó orvosi teendőit Klein Zoltán és Winters Jenő látta el. A kényszerlakhely kijelölésével párhuzamosan, az előző években behívottak után, május közepén 20-22, a hónap végén további 20 ózdi izraelitát köteleztek munkaszolgálatra, akik többségét Kunmadarasra vezényelték. Az összegyűjtött zsidókat június 5-e után szállították a miskolci deportálásra.

Ezt követően folyamatosan nőtt az „elhagyott” ingatlanok kiutalására irányuló kérelmek száma, a visszamaradt ingó vagyontárgyak tárolására pedig a kiürült gettót használták. A harácsolók ellen az azonnali internálást helyezték kilátásba. Bár a június 12-i főszolgabírói rendelet az izraeliták értékeit „nemzeti vagyonnak” minősítette, és elsősorban a bombakárosultak, valamint hozzátartozóik segélyezésére kívánta igénybe venni, mindezt aligha lehetett betartani. Annál kevésbé, mivel 1944 októberében az átalakuló helyi közigazgatás a lakáskiutalásokról való döntéssel és az izraelita ingóságok, illetve a zárolt üzletek árukészletének értékesítésével az Ózdon és a járásban erős bázissal rendelkező nyilaskeresztes pártot bízta meg, amely a látszatjogszerűség minimumát sem biztosíthatta. Az árukészletek értékesítése november végéig megtörtént.

A munkaszolgálat, a deportálás, valamint az 1946. február 23-i ózdi antiszemita tüntetés és zavargás után – amikor egy álmerényletet követően az összegyűlt tömeg zsidó rendőrnyomozót vert meg, majd izraeliták lakásait és üzleteit dúlta fel – a hitközséget 1949-ben a hozzá tartozó 7 helységgel együtt mindössze 113 fő alkotta. Elnöke Sárosi Béla volt.

  • Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 341-365, Csíki Tamás

 

Források: BML, IV.B 821/244. 2048/1944, 821/245. 5594/1944, 2063/1944, 6039/1944, 821/246. 6176/1944, 2418/1944, V186/11, V-186/12. 8301/1943, 2182/1944, 787/1944, 2347/1944, 2342/1944, V186/13. 2916/1944, 4650/1944; HM-bAZ, 4548, 6768; MSK42, 222223; RLBH, 656, 675, 1263; RSPM, 7677, 189, 231236; SÉA, 292293, 303; TSK1941, 192207; ZSH 51314, 874.

 

SAJÓKAZINC

A megye egyik legkisebb önálló hitközsége 1806-ban alakult, hamarosan templomot épített, s kulturális és szociális intézményeket hozott létre. 1869-ben – Borsodban egyedüliként – a neológ irányzathoz csatlakozott. 1885-ben anyakönyvi székhely lett, majd később visszatért az ortodoxiához. A közösség létszáma és aránya mindvégig alacsony maradt (1910-ben 82 fő, 1941-ben 70 fő, 3,5 százalék, s ezért elemi iskoláját sem tudta fenntartani), ám a település izraelita földbirtokosa, valamint a bányavállalkozó Schwarcz család a második világháborúig több tucat ember munkalehetőségét biztosította. Az ellentétek az 1940-es évek elejétől erősödő antiszemita propaganda nyomán jelentek meg.

A hitközség élén 1944-ben Schwarcz Sándor bányabérlő és Jungreisz Albert anyakönyvvezető rabbi állt. A helyi zsidókat május utolsó napjaiban szállították a sajószentpéteri gettóba, innen pedig a miskolci gyűjtőtáborba. A deportálás, illetve a túlélők elvándorlása után, az 1940-es évek végén újjászervezett hitközséget, amelyhez 3 település tartozott, mindössze 14 fő alkotta. Elnöke Haas Károly, rabbija Jungreisz Salamon volt.

  • Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 341-365, Csíki Tamás

 

Források: HM-bAZ, 6768; MSK42, 222-223; RSPM, 7778, 243; TSK1941, 192207; ZSH, 583584, 875; ZSL, 762.

 

SAJÓSZENTPÉTER

A járásszékhely izraelita hitközsége az 1780-as években alakult meg. A 19. század utolsó harmadában sorra alapította vallási és kulturális intézményeit, amelyek a második világháborúig működtek, 1900-ban pedig új temploma is megépült. Létszáma 1910-ben 604 fő, ami a következő évtizedekben szerényen emelkedett. A településen 1941-ben 636 izraelita élt, akik az össznépesség 8,7 százalékát alkották. Sajószentpéter és a környező bányászfalvak ellátása növekvő számú zsidó kereskedőnek és iparosnak nyújtott megélhetést, a vagyonosabbaknak befektetési lehetőséget is. A Sajószentpéter központú Északmagyarországi Kőszénbánya Rt., amely 1930-ban közel 300 munkást foglalkoztatott, izraelita tulajdonban volt. Emellett helyi vállalkozók más bányákban is részesedést szereztek.

A hitközség rabbija a deportálás előtt Grünfeld Henrik, elnöke Heimlich Jenő volt, akit azonban az alelnökkel együtt munkaszolgálatra köteleztek, így a közösség vezetők nélkül maradt.

Négyesi Szepessy Gyula főszolgabíró gettósítási rendelete után az izraelitákat a következő járásbeli településekről szállították Sajószentpéterre (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma az 1941es népszámlálás szerint):

  • Alacska (4; 921),
  • Bánfalva (16; 748),
  • Bánhorvát (8; 700),
  • Bántapolcsány (5; 463),
  • Barcika (34; 1314),
  • Bélapátfalva (35; 2248),
  • Berente (13; 1127),
  • Dédes (26; 1259),
  • Dubicsány (3; 367),
  • Kondó (8; 710),
  • Mályinka (5; 772),
  • Mónosbél (6; 412),
  • Nagybarca (7; 842),
  • Nagyvisnyó (20; 1385),
  • Parasznya (9; 1005),
  • Radostyán (10; 709),
  • Sajóivánka (5; 505),
  • Sajókápolna (5; 536),
  • Sajókazinc (70; 2015),
  • Sajólászlófalva (4; 509),
  • Sajószentpéter (636; 7321),
  • Szilvásvárad (20; 1438),
  • Tardona (6; 986),
  • Vadna (31; 655) és
  • Varbó (6; 1139).

A helyiekkel együtt mintegy ezer főt a hitközségi épületekben, valamint a környező utcákban kijelölt lakóházakban helyeztek el, ahol az életkörülmények – az egyéb borsodi településekhez hasonlítva – elviselhetőbbek voltak. A zsidó tanács jelentése szerint a felállított „közös konyha tűrhető, s mindenki, amit tudott, bevihetett magával a gettóba”.

A járás zsidóságát június 5-e után koncentrálták a miskolci gyűjtőtáborba. A főszolgabíró állítólagos gesztusa volt, hogy a nőket, „mivel úrinők”, kocsival akarta bevitetni. A deportálás, illetve az 1946 eleji, a feketézéssel vádolt helyi izraeliták ellen irányuló erőszakos akciók nyomán a hitközség 1949-es létszáma a hozzá tartozó egyetlen helységgel együtt 74 főre zsugorodott. Elnöke ekkor Jungreisz Sámuel, rabbija Krausz Jenő volt.

  • Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 341-365, Csíki Tamás

 

Források: BAZ, 278; HM-bAZ, 4849, 67-68; KM1994, 517; LZS, 411; MSK-42, 222223;RLBH, 656, 675, 12631264; RSPM, 7173,244251; TSK1941, 192207; ZSH 585586, 875;ZSL, 762.

 

SÁTA

Az Ózdi járásban fekvő település mintegy 26 izraelitájának gettósítása, majd deportálása után a nyilaskeresztes párt helyi és csokvaományi vezetői, valamint karhatalmi kiküldöttek a lezárt zsidó lakások és üzletek kulcsait Suhajda Béla körjegyzőtől erőszakkal megszerezték, s a járási nyilas pártvezető parancsára az ingatlanokat és a még meglévő berendezési tárgyakat kiárusították. A nagyobb ipari üzemeket, Schwartz Salamon mészégető, illetve Dravecz Menyhért betonvállalatát keresztények kapták meg.

  • Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 341-365, Csíki Tamás

 

Források: BML, IV.B 821/246. 4023/1944; HM-bAZ, 6768; MSK42, 222223; RSPM,251; TSK1941, 192207.

SZENDRŐ

Borsod megye egyik legrégebbi hitközsége 1776-ban alakult. Temploma 1830-ban épült, elemi iskolája egy évvel később nyílt meg, s 1836-ban alapított jesivája országosan ismertté tette. Egyéb vallási, kulturális és szociális szervezetei a két világháború között is működtek. Az első világháború után a település határ menti, periferikus helyzetbe került, s emiatt az egykor virágzó mezőváros gazdasági fejlődése megrekedt, az izraeliták száma pedig csökkent: 1910-ben 244 fő, 1941-ben 233 fő, az össznépesség 7 százaléka.

Gottlieb Jenő zsidó malomtulajdonos az 1940-es évek elején kényszerült üzemét – amely a település egyik legnagyobb vállalkozása volt – keresztény bérlőnek átadni.

A két világháború között – a hitközség határozott ellenzése mellett – a Mizrachi (vallásos cionisták) tevékenysége is megélénkült, ám szervezett és stabil bázisra a fiatalok körében sem tudott szert tenni.

A hitközség elnöke 1944-ben Groszmann Jenő fakereskedő, anyakönyvvezető rabbija Rosenfeld Ferenc volt. A sorozatos letartóztatások és internálások után Bizony Emil edelényi főszolgabíró 1944. május 18-i rendelete határozott a helyi gettó felállításáról, ahová tíz napon belül, legkésőbb május 28-ig kellett a szendrői csendőrőrs kerületébe tartozó, alábbi települések izraelitáinak „önkéntesen” beköltözniük (zárójelben az 1941-ben összeírt izraelita lélekszám és az összlakosság):

  • Abod (3; 789),
  • Galvács (6; 389),
  • Irota (1; 391),
  • Martonyi (20; 698),
  • Meszes (10; 423),
  • Rakaca (22; 964),
  • Rakacaszend (40; 757),
  • Szakácsi (8; 353),
  • Szalonna (21; 866),
  • Szendrő (233; 3314) és
  • Viszló (4; 416).

A gettó számára a zsinagógát, a hitközségi épületeket és néhány izraelita tulajdonú lakóházat jelöltek ki. Keresztény ingatlanokat csak végső esetben, a megfelelő csere biztosítása után kívántak igénybe venni. Így a zsúfoltság kezdettől rendkívüli volt, amit a kisebb településekről érkezők tovább fokoztak. Részben ezzel magyarázható, hogy a beköltözésre viszonylag hosszabb határidőt szabtak. A gettó működését az edelényihez hasonlóan szabályozták, ám még szigorúbban ellenőrizték, mivel az 1944. május 3-i belügyminiszteri rendeletnek megfelelően a község egy izraelita tulajdonú házában szállásolták el vitéz Kiss Jenő ezredest, a VII. (miskolci) csendőrkerület parancsnokát.

Az öttagú zsidó tanácsot Groszmann Jenő vezette, míg az orvosi teendőket Dénes Zsigmond körorvos látta el, aki családjával mentesült a gettósítás alól. Az összegyűjtött izraelitákat június elején szállították a megyeszékhelyre.

A veszteségeket jelzi, hogy 1949-ben a nagy múltú hitközséget a hozzá tartozó öt településsel együtt csupán 43 fő alkotta. Élén Friedmann Ferenc állt, rabbija a miskolci Deutsch Hermann volt.

  • Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 341-365, Csíki Tamás

 

Források: HM-bAZ, 5664, 6769; MSK-42, 218219; PHH; RLBH, 674; RSPM, 78-79, 252254; TSK1941, 92207; ZSH, 642-643, 876; ZSL, 837.

 

VATTA

A Mezőkeresztes anyakönyvi kerületéhez tartozó településen a nyolc izraelita család deportálása után a kereskedelmi és iparkamara jelentése szerint a helyi kereskedők lakásait és üzleteit német katonák törték fel, s a bennük lévő értékeket ismeretlen helyre szállították. A megmaradt bútorokat és egyéb berendezési tárgyakat a nyilasok árverezték el. A korábban készült leltárak is megsemmisültek.

  • Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 341-365, Csíki Tamás

 

Források: BML, IX201. 454. 911/1945;MSK-42, 220221; RSPM, 274275; TSK1941,192207.

 

Csíki Tamás

A Magyarországi Holokauszt Földrajzi Enciklopédiája

Az OR-ZSE digitalizálási projektjéhez.

A Múlt és Jövő folyóirat, amely 1911-1944 között jelent meg, digitalizálását 2019-ben kezdtük meg. Internetes megjelenítéséhez a következő megoldást alkalmazzuk, kisérleti jelleggel.

A digitalizált anyag, OCR karakterfelismeréssel elkészített, szöveges dokumentumát, mentjük az SQL adatbázisunkban. Ezzel lehetővé válik a keresési modulok használata. A dokumentumok kezdőoldalán elhelyezzük a PDF formátumban rögzített szkennelt anyag hivatkozási címét így lehetővé válik az eredeti anyag megtekintése is.