Tokaji járás
A Tokaji járás és az egész Hegyalja központjába a 18. század közepétől telepedtek izraeliták, akik a szőlő és bortermelés, valamint az értékesítés lehetőségeit kihasználva néhány évtized alatt népes, foglalkozási szerkezetét és vagyoni helyzetét tekintve is differenciált közösséggé alakultak. Számos feljegyzés említi, hogy Krakkóból, Varsóból, Lvovból (Lemberg) és Lubinból zsidó kereskedők jártak a vidéken, és a tokaji bort forgalmazták. 1723-ban Tokajban már 8-10 zsidó lakott, 1755-ben pedig már 24 fő, akik megalakították a Chevra Kadisát.
A szőlőtermesztéssel foglalkozó zsidók száma a 20. század elején megnőtt. Ezt bizonyítja, hogy 1918 és 1930 között a tokaji hegyközség elnökévé zsidót – Neumann Albertet és Klein Lipótot – választottak. A tokaji kóser bór messze földön híres terméknek számított.
Bár Tokaj a következetes ortodoxia egyik zempléni központja maradt, elemi iskolájukban 1888 óta magyar nyelvű tanítás folyt, s a zsidóság jelentős része sikeresen asszimilálódott. Emellett az 1920-as és az 1930-as években a cionista nemzeti gondolat is befogadásra talált, sőt további terjesztésére 1931-ben ifjúsági mozgalom alakult. Ez, illetve a második világháború kezdetétől a menekültek beáramlása – amiként Hegyalja több más településén is – a zsidóságot, életmódját, mentalitását és identitását is tekintve megosztottá tette, amely nem csupán az egységes fellépést nehezítette, de a külső fenyegetettség erősödésére a közösség atomizálódását gyorsította. Eközben a cionista szervezet sem bázisát, sem szervezettségét, sem anyagi lehetőségeit tekintve nem volt abban a helyzetben, hogy hatékony védelmet vagy támogatást biztosítson.
A hitközség lélekszáma a dualizmus végéig emelkedett (1910-ben 1119 fő, 21,9 százalék), majd a két világháború között számottevően csökkent (1941-ben 816 fő, 13,8 százalék), s élén a vészkorszakban Krauszman Henrik kereskedő, valamint Jungreisz Nándor anyakönyvvezető rabbi állt.
Az első tokaji zsinagóga 1816-ban épült, amely 1890-ben leégett, s az újat 1896-ban adták át. Az épületet, amelyet a hitközség 1962-ben a tokaji Földműves Szövetkezetnek adott el, majd a bekecsi termelőszövetkezet tulajdonába került, 1999-ben felgyújtották, és jelentős kárt szenvedett. Tokajban az első zsidó temetőt a közösség 1750 körül nyithatta meg. Az új temetőbe 1871-ben temettek először, s ma már négy híres tokaji rabbi nyugszik benne.
A Tokaji járásban az 1940es évek elején az alábbi izraelita közösségek találhatók (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma az 1941. évi népszámlálás adatai szerint):
A zsidóság gazdasági lehetőségeit korlátozó törvények és rendeletek között a föld és szőlőingatlanok „átengedését” szabályozó 1942. évi XV. tc. gyors és következetes végrehajtásának volt a legsúlyosabb következménye, mivel ezáltal számos család vesztette el egyetlen megélhetési forrását. Továbbá a nagy múltú kereskedelmi egyesület és a nőegylet is feloszlott, s ezzel az érdekképviselet és az elszegényedők segélyezésének utolsó lehetősége szűnt meg.
A keresztény lakosság zsidósággal szembeni ellenszenvét fokozta (vagy sorsa iránt még inkább közömbössé tette), hogy Tokajba mint munkaszolgálatos központba 1941 nyarától izraelita századokat vontak össze, ahonnan a behívottakat Ukrajnába szállították. Így a német megszállás után a helyi hatóságok az SS-különítmények segítségével akadály nélkül hajtották végre az újabb zsidóellenes intézkedéseket. Több jómódú izraelitát a kistarcsai internálótáborba vittek (akiket innen deportáltak), míg a településen maradottakat a helyi zsinagógában zsúfolták össze. Később kisebb gettót állítottak fel számukra, amely a hitközségi épületeket foglalta magában. A keresztény lakosságnak megengedték, hogy élelmiszerrel támogassák őket.
1944. április 7-én jelölték ki Tokajt gyűjtőtábornak, és április 16-án plakátolták ki, hogy a zsidóság jelenjen meg a gyűjtőhelyen, a zsinagógában, valamint a hitközség épületében. Onnan április 23-án több mint száz lovas fogattal szállították el a zsidóságot a bodrogkeresztúri állomásra, majd a sátoraljaújhelyi gettóba, ahonnan a második és a harmadik transzporttal – május 22-én és 25-én – kerültek Auschwitzba. Más források szerint május 16-án kerültek Kassára, majd négy transzporttal Auschwitzba.
A nagy múltú hitközség tagjainak jelentős része elpusztult. A közel 900 fős zsidóságból alig 150 túlélő maradt. Harminc tóratekercs megsemmisült, nyolc tórát pedig Mosolygó József görög katolikus lelkész mentett meg. Az első visszatérők a vallási életet újjászervezték, és 1945-ben a hitközség is újra megalakult. Az első elnök Wassermann Ernő volt, őt Binéth László követte. A közösséget 1949-ben, a környező kisebb településekről beköltözőkkel együtt 112 személy alkotta. Az utolsó hitközségi elnök Lőwy József volt, aki 1981-ben hunyt el. Tokajban 1999-ben négy zsidó élt, az egész egykori Hegyalján pedig 17.
A Tokaji járás településére a 18. század utolsó harmadában telepedtek izraeliták, szentegyletük már az 1760-as években működött, majd oktatási intézményeik, valamint szociális, jótékonysági és ifjúsági egyletük alakult. A hitközség haszid jelleget öltött, a fiatalabb generációk tagjait viszont az első világháborút követően, amikor zsidó menekültek telepedtek át Galíciából, a cionista szövetség helyi fiókja próbálta szervezni. A faluban élő izraeliták száma az 1920-as, 1930-as években (ritka kivételként) tovább gyarapodott (1910-ben 404 személy, az össznépesség 19,3 százaléka, 1941-ben pedig 455 fő, a lakosság 20,2 százaléka); a megtelepedő családok viszont, akik a hitközség, valamint a rabbi támogatását élvezték, a helyi lakosság növekvő ellenszenvét váltották ki. A közösség világi elöljárója a vészkorszakban Seidenfeld József kereskedő, rabbija Friedmann Henrik volt.
A német megszállás után Bodrogkeresztúron a helyi közigazgatás, illetve a csendőri alakulatok különös szigorral hajtották végre a szaporodó zsidóellenes rendeleteket s készítették elő a deportálást. Az izraelitákat a helyi zsinagógában zsúfolták össze, s a lakosságot figyelmeztették (és ellenőrizték), hogy számukra semmilyen segítséget sem nyújthatnak. Az újhelyi gettóba szállításuk április 16-a és 18-a között zajlott. A zsidótörvények hatálya alól mentesítetteket, például a hadiözvegyeket sem kímélték. A belügyminiszteri rendelet által engedélyezettnél is kevesebbet, egyetlen kis kézi poggyászt vihettek magukkal. Minden egyéb értéktárgyukat elkobozták (ez körülbelül 6000 pengőt tett ki, míg az elvett 9000 pengő készpénz több mint kétharmadát az adótartozások kiegyenlítésére fordították), az otthon maradt egyéb ingóságaikat a lakosság között osztották szét, házaikat pedig ugyancsak a községbeliek foglalták el.
A bodrogkeresztúri zsidók többségét május 25-én, a harmadik transzporttal szállították az auschwitzi megsemmisítő táborba. A maradék hitközséget 1949-ben, a további elvándorlások után mindössze 63 személy alkotta.
A Tokaji járás településére a 18. század elejétől költöztek izraeliták, akik szőlő és földműveléssel, illetve kereskedéssel foglalkoztak, majd a helyi kisiparban (például a kádárok között) is helyet kaptak. Számuk a 19. század utolsó harmadáig intenzíven gyarapodott, a közösség 1900-ban 257 lelket számlált, amely a népesség 10,8 százalékát jelentette. A hitközség, amelynek szentegylete, segélyező és nőegylete, valamint elemi iskolája is működött, az 1880-as években önállósult és vált anyakönyvi kerület székhelyévé. Ezt követően viszont többen elvándoroltak a községből, a születések száma – miként a hegyaljai települések nagy részén – folyamatosan csökkent, így az izraeliták lélekszáma a két világháború között visszaesett (1930-ban 153 fő, 5,2 százalék; 1941-ben 131 fő, 4,2 százalék). A hitközség elnöke a vészkorszakban Guttmann Simon bortermelő, gondnoka Deutsch Gyula kereskedő volt.
A zsidótörvényeket követően az izraeliták még működő szociális és oktatási intézményei beszüntették működésüket; szőlőiket és pénzvagyonuk jelentős részét kisajátították. Ez csaknem 30000 pengő készpénzt és 25000 pengő egyéb értéket jelentett. 1942 áprilisában mintegy 30 fiatal férfit munkaszolgálatra kényszerítettek.
A településen maradt izraelitákat 1944 áprilisában előbb Tokajba, majd a sátoraljaújhelyi gettóba szállították. A hadiözvegyek, így például Kohn Lajosné és családja mentesítési kérelmét elutasították. A közösség auschwitzi deportálására május 22-én és 25-én került sor.
A háború után 10-12 túlélő tért vissza a településre, akik a zsinagógát a megőrzött tóratekercsekkel együtt rendbe hozták. Lakásaikat azonban – miként általában az elhagyott izraelita házakat – kifosztották, hátramaradt ingóságaikat elárverezték. A hitközség csupán ideiglenesen szerveződhetett újjá (lélekszáma 1949-ben 27 fő – adófizető csupán 9 fő –, elnöke Wassermann Lajos volt), az 1950-es évek elvándorlását követően ugyanis 1963-ra a településen mindössze 3 zsidó család maradt.
A Tokaji járás településére a 19. század elejétől telepedtek izraeliták, s a bortermelés, valamint az erre épülő állandósuló forgalom eredményeként egyre többen telepedtek itt le. A közösséget 1910-ben 386 személy alkotta, akik az össznépesség 14,4 százalékát adták. A két világháború között azonban a borászati ágazat tartós visszaesésével a zsidó kereskedők közül sokan elszegényedtek (a hitközség szegényháza 1921-ben, segélyegylete 1922-ben alakult), és a községből többen elvándoroltak.
A haszidizmus öröksége viszont – amelynek Olaszliszka a 19. században egyik szellemi központjává vált – megmaradt, s a közösséget egyre zártabbá, idegenszerűbbé tette. Emellett a helyi rabbit 1925-ben pénzhamisítással vádolták meg, s bár felmentették, ez szintén a zsidóság iránti ellenszenv erősödéséhez járulhatott hozzá.
Az 1930-as évek végétől a hitközség még működő intézményei felbomlottak, szőlőit, miként az izraelita tulajdonosokét is, kisajátították. Majd több tucat férfit munkaszolgálatra kényszerítettek. A deportálás előtti koncentrációra s a sátoraljaújhelyi gettóba szállításra április közepén került sor. A néhány keresztény hitre tért zsidó sem kapott mentesítést.
A veszteségek méretét jelzi, hogy a csonka hitközséget 1949-ben mindössze 49 fő alkotta.
A Tokaji járás szőlő és bortermelő településére az 1720-as, 1730-as évektől költöztek izraeliták. Számuk és arányuk a környező településekről beáramlók, valamint a magas szaporulat révén a 19. században folyamatosan emelkedett (1900-ban 306 fő, az összlakosság 8 százaléka), amely a két világháború között is megőrződött (1941-ben 299 fő, 7,5 százalék). A 19. század elején megalakult és az első világháború után a bodrogkeresztúritól önállósuló hitközség zsinagógája 1860 körül épült, egyetlen tanerős népiskoláját 1901-ben alapította.
Az első világháború végén Tarcalon – több hegyaljai településhez hasonlóan – zsidóellenes akciókra került sor. 1918 nyarán a helyi csendőrök izraelitákat hurcoltak el, több magánházba és üzletbe törtek be, az árukészleteket elhordták.
A zsidótörvényeket és az egyéb diszkriminatív rendeleteket követően a helyi izraeliták iparengedélyeit bevonták, az üzleteket zár alá vették, a szőlő és földbirtokokat kisajátították, s azokra a Zempléni Közjóléti Szövetkezet pályázatokat írt ki. (A Goldmann Mórféle 3 holdas ingatlanra például 190 mázsa búzáért lehetett szert tenni.) Ezenkívül Tarcalon az izraelitáktól 18 500 pengő készpénzt és 4500 pengőnyi egyéb értéket vettek el.
A német megszállás után a hitközségi intézmények működését felfüggesztették (a hitközség elnöke Weisz Sámuel, rabbija Rosner Hermann volt), s a zsidók szabad mozgását is korlátozták. A közösséget 1944. április 15-én gyűjtötték össze a helyi zsinagógában, ahonnan a sátoraljaújhelyi gettóba kerültek. Auschwitzi deportálásukra május 16-án, az első transzporttal került sor.
A tarcali zsidóság 10 százaléka, mintegy 30 fő élte túl a háborút, akik a hitközséget újjászervezték. Vezetői 1949-ben Földes Hermann és Klein Ármin volt. 1956-ban azonban újabb zsidóellenes akciókra került sor, a zsinagógát felgyújtották, és ez az elvándorlást gyorsította. Az 1960-as évek elejére a településen így mindössze 7 izraelita maradt.